A Deák téren még mindig szúr a könnygáz maradéka. Az index szerint éjszaka megdőlt a magyar könnygázrekord. Lehet, hogy jó úton vagyunk.

"Majdnem elsírtam magam, olyan iszonyú érzés volt, de aztán csak annyit csináltam, hogy kivettem a darabokat a borítékból, és betettem a kabátzsebembe. Semmire se volt jó, de nem volt szívem eldobni. Aztán bementem a parkba. Öregem, ott azután sötét volt." (J.D. Salinger, Zabhegyező)

A moziban néha lehetett érezni a Szabadság, szerelem alatt, hogy a közönség elérzékenyül. Fojtott csend, torkokban dobog a szív. De talán nem volt elég hatásvadász a film (bár e téren igazán mindent beleadtak a készítők), mert csak nem jöttek a könnyek. Pedig biztos sokan szerettünk volna egy jó nagyot sírni az ünnepen. Sőt kicsit talán az egész ország: szép lett volna egy nagy elérzékenyülés, elcsukló hangok az Astorián, valami emelkedettség, pátosz, szentimentalizmus, szirupos romantika, akármi, legalább ötven évente. Így meg maximum azon kesereghettek már előre az emberek, hogy no, megint nem volt méltó az ünnep, mindig csak a megosztottság, a kettészakadt ország meg ilyesmi, a régi szólamok.

Egy nagy sírás nemcsak mindenkinek jól esne, de még Feri imázsának sem ártana. Az emberek valószínűleg inkább lenyelnének még jó pár csomagot, ha a miniszterelnök egyszer, csak egyszer, kisírt szemmel nyilatkozna. Még ha elfúló hangon azt is mondaná, hogy nem mond le semmi áron… ha máshogy nem, legalább műkönnyekkel, de akkor is sokakat kibékítene. Sírni az ember persze magától nem tud. Valami nagy-nagy könnygázgránát kellene, hadd sírjon mindenki egy jót, hogy átmosson mindent.

"Dávid azután fölfelé ment az Olajfák hegyének a lejtőjén, és amíg ment, egyre sírt. Betakart fejjel, mezítláb ment, és az egész hadinép is vele együtt betakarta a fejét, és ahogy mentek fölfelé, egyre sírtak." (Ószövetség, Biblia)