El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2006.12.15. 10:26 Amondo

Magyar Közöny

Helyi értékek és helyiértékek. Nagyon általánosító és szubjektív dühöngés.

Javában folytak az olimpiai játékok, mikor 2000-ben feleségemmel együtt kiutaztam Londonba egy egyéves tanulmányútra. Szerencsére az egyetem kezdetéig volt két hetem, így bőven jutott időm az olimpiai közvetítésekre. Azonban meglepődve kellett tapasztalnom, hogy amíg utaztam, a magyarok valahogy eltűntek az olimpiáról. Hiába kapcsolgattam a csatornák között, hiába néztem órákon át a közvetítéseket, egyetlen hazánkfiát (lányát) sem tudtam felfedezni a tévében.

Hova lettek hazám fiai? Megsértődtek és haza mentek? Megtámadták Magyarországot és az olimpikonokat hazahívták harcolni? Mindenki megbukott a doppingteszten? Mi történt Magyarországgal??? Internethez sajnos nem fértem hozzá, az otthoniakkal folytatott rövid telefonbeszélgetéseimben pedig rendre elfelejtettem megkérdezni, hogy hova tűntünk az olimpiáról. Így maradt a kínzó bizonytalanság.
kozony

Aztán kint tartózkodásom harmadik vagy negyedik napján, éjszaka, kb. egy órai kezdettel, volt egy rövid félórás műsor az egyik TV csatornán. A címére már nem emlékszem, valami olyasmi volt, hogy „fura kis sportágak az olimpián”. Legnagyobb döbbenetemre egyből feltűntek a magyarok a képernyőn. Egészen önkívületi állapotba kerültem, majdnem sírtam. Legalább öt percen keresztül foglalkozott kajak-kenu versenyekkel a műsor. Azután jött a kézilabda, majd már nem is tudom mi, de abban a fél órában a magyarok sokszor szerepeltek.


A következő egy évben még egyszer hallottam az országunkról. Talán a BBC számolt be arról, hogy valami ünnepség keretében egy műrepülő átrepült az egyik dunai híd alatt. Ennyi.


Most pedig nagyon őszinte leszek. Mikor egy év után visszajöttünk Magyarországra, az öröm mellett volt bennem egy kellemetlen érzés, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni: olyan provinciálisnak tűnt ez az egész. Mármint az országom. A kis lényegtelen politikusok pöffeszkedése, a világ dolgaihoz való szűklátókörű, szűkkeblű hozzáállás. Egy felvilágosult világpolgár elnéző mosolyával figyeltem magam körül az életet. Két-három hétig mintha külföldi szemmel, fejjel és szívvel éltem volna közöttünk. Szégyellem ezt a pökhendi, hazafiatlan hozzáállást, ennek ellenére nagyon tanulságos volt ez a huszonegynehány nap.

 

Az egyik, hogy mennyire béna nálunk a customer service. Az eladók nem mosolyognak rám a boltokban, hanem megvetően néznek, a bankban nem úgy bánnak velem, mintha az én lekötni szándékolt 50.000 Ft-omon múlna a bank sorsa, ráadásul egyáltalán nem tartják tiszteletben a privacy-mat, nemhogy nem vezetnek be egy külön zárt helységbe, hanem fennhangon kajabálják a pénzügyeimet. Ezeken a területeken olyan döbbenetes volt a kontraszt, hogy úgy éreztem magam, mintha egy idegen, vad törzsbe csöppent kultúrantropológus lennék.

A másik, szembeszökő különbség az utak és az épületek állapota volt. Főleg az utaké. Ez azért is fájt nagyon, mert úgy emlékeztem, hogy Budapest nagyon szép, sokkal szebb, mint London. Semmi sem versenyezhet a mi Andrássy utunkkal. Ősszel jöttem haza, és a csupasz fák mögött álló, omladozó falú, szürke épületek nagyon kiábrándítónak tűntek (na jó, fogjuk rá, ez pénzkérdés). A harmadik dolog, ami megütközést okozott, a dohányosok magas száma.

Végül azt említem, ami a legjobban fájt, és amit még azóta is érzékelek (a cigihez, lerobbant épületekhez és utakhoz, mogorva eladókhoz azóta újból hozzászoktam, már fel se tűnnek). Ez pedig az, hogy ugyanúgy, amiként Magyarország eltűnt a látóhatáromról mikor kimentem Londonba, úgy visszajövetelemkor mintha a világ szűnt volna meg létezni. Helyesebben nem szűnt meg, hiszen minden magyar ember tud a világ, mint olyan létezéséről, mégis valamiképpen lényegtelenné vált. Valódi, jelentős entitás helyett mintha puszta díszletté fokozódott volna le. Valójában csak mi létezünk igazán. A világnak miattunk, ránk nézve, belőlünk kifolyólag van ugyan némi létjogosultsága,,ám ez semmiképpen sem számottevő. Olyan dolgok összessége, ami megnehezíti a dolgunkat, érdekességekkel szolgál a szórakoztatásunkra, néha támogat minket.

"A világ legjobban akkor

működik, ha felfigyel ránk

és csodál minket."

Ha tudja, hogy mennyi Nobel-díjasunk van, pedig kis nemzet vagyunk, ha tudja, hány aranyat nyerünk az olimpián, pedig kis nemzet vagyunk, ha tisztában van azzal, hogy mi védtük meg a töröktől, a tatártól, a szovjetektől, pedig kis nemzet vagyunk. Ha tudja, hogy mi nagyon jelentősek és nagyok vagyunk, pedig kis nemzet vagyunk, ha az aljas önérdektől vezérelt hatalmas szervezetei nem próbálnak bennünket, egy kis nemzetet kizsákmányolni, hanem mindenféle biztosíték és ellenszolgáltatás nélkül adják nekünk a tömérdek pénzt.

Londonban az volt a tapasztalatom, hogy ha valahol volt egy szerencsétlenség, tömegmészárlás, korrupt politikus, akkor a baráti körömben sokan megrendültek. Néhányan sírtak. Sokan pénzt gyűjtöttek. Egyébként is, az ilyen célokra való adakozásnak elég nagy kultúrája alakult ki. Jól szervezett civil szervezetek tömege segíti a sok pénz, használt ruha hatékony áramlását (azóta kicsit javult a helyzet itthon is, de a Baptista Szeretetszolgálat és a többi hasonló szervezet hatását társadalmunkra még mindig nagyon kicsinek érzem). Az emberek nagy része tudta, mi folyik a világban, figyelte a híreket, tüntetéseket szervezett, levelet írt a parlamenti képviselőjének, hogy lépjen fel az angol kormány elnyomó politikájával szemben (nem csak Irakról van szó) stb.

Nálunk minimum egy Cunami kell ahhoz, hogy néhányan megrendüljenek, egy szimpla kis bangladesi árvíz erre már nem elég. Az ilyen eseményekről sokszor be se számol a média, vagy ha igen, akkor mi üveges szemmel nézzük végig a képsorokat. A tragédiáknak inkább az egzotikus oldala ragad meg, ritkán erednek el a könnyeink, aktivizálódni pedig tízévente, ha egyszer aktivizálódunk. Hány magyar ember tudná elmondani, éppen mi folyik Darfurban?

"Sőt, hányan tudják,

hol van Darfur?"


Alaposan megbüntettük a világot, amiért eltűntetett minket az olimpiáról. Nem vesz rólunk tudomást? Hát mi se róla. Úgy tekint ránk, mint egzotikus érdekességre? Ezt is viszonozzuk. Érzéketlen? Hát mi is. Micsoda? Hogy sokan nagyon érzékenyek? Igen, ők megtehetik. De bennünket már annyiszor bántottak, kisemmiztek, hogy az nagyon fáj. Meg egyébként is, ők nagyok, gazdagok és erősek, mi pedig csak egy szegény kis nemzet vagyunk, akinek megvan a maga baja…
 

Négy dologra tudok visszaemlékezni, ami ebben az időszakban, mint külföldimagyart, mellbe vágott.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar személyes társadalom


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr40153638

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása