... ami nem olyan nagy baj, ha éppen arról közlünk cikket, "miért nagy a gyakorisága a piros színnek az almák, a gumimatracok és a zsigulik között". De ha egy új gyógyszer vagy egy terápiás eljárás engedélyezése a tét, nem lehetünk ilyen nagyvonalúak.
Alapjaiban rendülhet meg a bizalom a bizonyítékokon alapuló orvostudományban, ha nem sikerül visszaszorítani a tudományterületről az FFP néven elhíresült tünetegyüttest (fabrication, falsification, plagiarism), hiszen a biztonságosság elengedhetetlen feltétele éppen az lenne, hogy az új eredményeket statisztikai módszerek felhasználásával alapos és hiteles vizsgálatnak vessék alá a kockázat és a hasznosság tekintetében, mielőtt még a mindennapos orvosi gyakorlat részévé válhatnának.
Az amerikai Office of Research Integrity rendszeresen készít felméréseket a helytelen kutatói magatartást illetően a Nemzeti Egészségügyi Hivatal (NIH) munkatársai között. Bár a nemrég megjelent statisztikák szerint jobb a helyzet, mint három éve, a felmérés készítői mégsem optimisták, sőt, szigorúbb szankciókat követelnek.
A Nature-ben közölt 2005-ös eredmények szerint 1999 és 2001 között a tíz legsúlyosabbnak ítélt vétség közül a megkérdezettek egyharmada legalább egyet bevallottan elkövetett. A legtöbb esetben ez azt jelentette, hogy a megbízók hatására a kutatók megváltoztatták a mérési metódust - amit általában előre rögzíteni kell -, vagy akár az eredményeket is. Az egyik legeredményesebben használható módszer, a korábbi, a jelenleginek ellentmondó saját eredmények bemutatásának elmulasztása, szintén az előkelő harmadik helyet foglalta el a listán. Sajnos erre nem is kötelezi senki például a gyógyszergyárakat sem. Tehát ha forgalomba akarjuk hozni a termékünket, addig kell vizsgálnunk, amíg a kívánt eredményt meg nem kapjuk így vagy amúgy, de maga a termék eközben mit sem változik. A kérdőíveket e-mailben küldték szét válaszadási kötelezettség nélkül, éppen ezért, ahogy ezt a felmérés készítői is elismerték, csak a jéghegy csúcsát láthatjuk.
Érdekes adalék, hogy az idősebb, a ranglétrán magasabban álló kutatók között szignifikánsan többen vallották magukat vétkesnek (persze a felmérés anonim volt). A naiv verziók szerint ők az őszintébbek, vagy a fiatalok hisznek még jobban a tudomány szentségében. Sokkal valószínűbb viszont, hogy a kezdőknek egyszerűen kevésbé áll módjukban kivitelezni a csalást, hiszen inkább ők szorulnának rá a gyors és látványos eredményekre.
A 2008-ban publikált statisztikák készítésekor Sandra Titus és munkatársai taktikát váltottak, saját kihágásaik helyett kollégáik bűneiről faggatták a kutatókat. Valójában ezzel önmagukról is nyilatkoztak a válaszadók, hisz közülük mindenki köteles jelenteni a munkahelyén tapasztalt csalást. A végeredmény szerint száz kutatóra három ilyen eset jut évente, ami a korábbi adatoknál kedvezőbbnek tűnhet, de ha figyelembe vesszük, hogy az NIH keretein belül százötvenötezer ilyen szakember dolgozik, a helyzet így sem megnyugtató. Ráadásul, mint kiderült, az esetek közel negyven százaléka egyáltalán nem kerül bejelentésre, tehát semmilyen következményt nem von maga után. Persze ezek is csak óvatos becslések, hisz ki tudhatja, hogy a kérdőívek kitöltése közben a mundér becsületének védelme, vagy a szakmai féltékenység győzött a fejekben. (Feltételezzük, hogy a kiértékelés során nem alkalmazták az FFP egyetlen eszközét sem.)
Az elmúlt évek egyik leghangosabb adathamisítási botránya Hwang Woo-Suk, őssejt-biológiával foglalkozó dél-koreai kutató nevéhez fűződik. Többen is megkérdőjelezték az általa közölt eredmények valódiságát, és a gyanút a Szöuli Nemzeti Egyetem belső vizsgálata igazolta is, melynek hatására a Nature és a Science is kénytelen volt visszavonni egy-egy közleményét. A csalás lényege abból állt, hogy nem klónozott embriókból nyerte ki az őssejteket, illetve állított elő őssejtvonalat, mint ahogy azt állította, és ami az áttörés lényegét képezte volna, hanem mesterséges megtermékenyítéssel létrehozott embriókból.
A vizsgálat során arra is fény derült, hogy a publikált adatokhoz képest közel ötször több petesejtet használt fel a kísérletekhez, és valószínűleg fiatalabb kutatókat is rávett a petesejt-donációra, ami nemcsak kényelmetlen, de meglehetősen kockázatos beavatkozásnak számít.
Ennek tükrében kell értékelnünk Alison Murdoch legújabb projektjének nyílt őszinteségét, aki egykor Hwang Woo-Suk vetélytársa volt. A Newcastle Egyetem és az Észak-Kelet Angliai Őssejt Intézet nyilvános felhívást tett közzé, mely szerint a mesterséges megtermékenyítésre váró anyák számára visszatérítik az eljárás költségének felét (1500 font), amennyiben hajlandóak felajánlani petesejtjeik egy részét a tudomány számára. Ez az adok-kapok stratégia már nem teljesen ismeretlen az orvoslásban, és hasonló kérdéseket vet fel, mint például a klinikai teszteléseken való részvétel vagy a szervadományozás jutalmazása. Az önkéntes donorok nemcsak azért nem kaphatnak pénzt mondjuk az egyik veséjükért, mert az nem árucikk, hanem mert az anyagi haszon reményében esetleg túl nagy egészségügyi kockázatot vállalnának.
Murdoch professzor szerint viszont a potenciális petesejtdonorok náluk valóban megfontolják, mit jelent az általuk nyújtott lehetőség, és hogy ez tényleg a legmegfelelőbb választás-e számukra. Hogy ez igaz-e, nem tudjuk, hiszen nehéz megmondani, mennyiben érvényesülhet a kockázati tényezők, vagy éppen az etikai aggályok súlya, ha a másik serpenyőben ott a rég óhajtott gyermekáldás. A Newcastle Egyetemen végzett kísérletek lehetnek bármennyire aggasztóak, vagy legalábbis szokatlanok, annak mindenesetre örülhetünk – és erre az ott dolgozók is büszkék -, hogy minden a nyilvánosság és nem utolsó sorban a törvényhozók bevonásával történik. Mert lehetne rosszabb is.
Utolsó kommentek