Miután órákat vitatkoztam derék székely ifjakkal arról, hogy a torinói lepel alakjának egyértelműen pártus vonásai még nem bizonyítják perdöntően Jézus valódi származását, és hogy a hun Csaba királyfi is éppen elég dicső előd, nem kell még az Isten Fiát is hozzáimportálni.

Miután sikerült beleverni azokba a kemény koponyákba, hogy négyszázezer ember általában nem diffundálódik el csak úgy nyom nélkül a népek között szerteszét, ötmillió-hatszázezer sorstársukról nem is beszélve. Továbbá, hogy a Holokausztért, ha esetleg mégiscsak történt valami ilyesféle valamikor a 20. század folyamán, elsősorban talán mégsem az amerikai zsidóság a felelős.

Miután rendre tértem afölött, hogy habár nem pont így képzelném egy Brüsszelben megrendezett negyvenezres keresztény találkozó délelőttjét, de végső soron szívesen rágtam át az Ó- és Újszövetséget a srácokkal gyülekezeteik őriző papjai és lelkészei helyett.

És miután a késő délutáni szürkületben Európa fellegvárának centrumában, a Place de Brouckere-től egy köpésre életemben először csodálhattam meg emberen Hamasz terrorista egyenruhát két méter távolságból premier plán.

Este a legszolidárisabb európai család - történetesen épp náluk lettem elszállásolva - hölgytagját kellett hallgatnom, amint a Hamasz felszerelés belgiumi jelenlétét firtató kérdésemre villámló szemekkel beszél a Gázai övezet több száz palesztin civil áldozatáról, akiknek éppen izraeli bombák oltják ki az életét.

Az internettől elzárva az eseményekről ekkor hallottam először, és ezzel ott be is telt a pohár. Mint benzinnel leöntött, száraz venyige, lobogott s vált semmivé a délelőtti munkám; és azon is elgondolkodtam egy pillanatra, hogy tulajdonképpen kit és mi a fenéért védek én.

Aztán hazajőve informálódtam persze. Leszedtem, hogy amit Izrael tesz, tulajdonképpen érthető, és hogy ebben az esetben valószínűleg a Hamasz a főszemét. Rakéták, csempészalagutak, Irán, élő pajzsként használt civil lakosság. Stb.

Mondjuk a tájékozódást nem feltétlenül segítették az olyan, alább idézett és egyébként jól megírt konzervatóriumos posztban szereplő mondatok, mint hogy:

A főhiba az, hogy az izraeli diplomácia és az értelmiségi establishment meghatározó csoportjai meg vannak győződve arról, hogy a bombázások hatására a helyi lakosság el fogja kergetni a Hamaszt és valamilyen demokratikus berendezkedésű önkormányzatot fog létrehozni, mellyel ők majd leülnek tárgyalni. A hadsereg által, a (célzott) bombázások előtt leszórt röplapok rendre felszólítják a lakosságot arra, hogy ők maguk árulják el (illetve jelezzék) az izraelieknek a Hamasz rejtekhelyeit, ezzel is megkönnyítve a dolgukat.

Merthogy az elképzelés valóban naiv, csak Kelet-Európában edződött agyammal nem feltételezem, hogy ezzel az izraeli elit ne lenne éppúgy tisztában, mint mi itt most a számítógép előtt. S ha valakit nagyon mosdatni kell - értsd: szegények, jót akarnak ők, csak hát rosszul mérik fel a helyzetet -, akkor valószínűleg büdös is. (A Financial Times egy kolumnistája Ehud Barakot citálja, aki egy őszinte pillanatában elismeri, hogy ha palesztinnak született volna, maga is csatlakozna egy terrorista szervezethez.)

A másik oldalról viszont az a Guardianban publikált gondolatmenet sem tűnt túlságosan meggyőzőnek, amely az Egyesült Államok álságosságát sejteti, amikor azzal az álindokkal utasítja vissza az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának azonnali tűzszünetre vonatkozó felhívását, hogy a Hamasz még a füle botját sem mozgatná egy ilyen felszólításra. Mivel - így az újságíró - a Hamasz mégha akarna sem tudna beleegyezni egy esetleges fegyvernyugvásba, hiszen amint összegyűlnének a tagjai a közös döntés meghozatalához, azonnal lecsapna rájuk az izraeli katonaság. Mintha bizony a palesztin alakulat az Üdvhadseregből importálta volna a vezetőit, akiket csak a likvidálástól való rettegés tart vissza attól, hogy valamelyik emberjogi szervezethez csatlakozva rögvest kibontsák a fehér zászlót sürgetve a világbéke azonnali eljövetelét.

De mondom: a médialabirintus folyosóin való bukdácsolás után végső soron arra a következtetésre jutottam, hogy meg tudom érteni Izraelt. Ugyanakkor abból a meggyőződésemből sem szívesen engednék, miszerint sűrűn lakott, óvóhelyek nélküli területeket bombázni per definitionem nem lehet. Mert az rendben van, hogy a haldokló gyermekek képe igencsak manipulatív, és hogy ezt a nyugat-európai polgár minden mennyiségben kajálja. De egy kihűlő emberi test, kihűlő emberi test marad, megkerülhetetlen tény, akitől nem olyan felemelő élmény a búcsúzkodás, ezt bárki alátámaszthatja, aki már átélte. Éppen ezért az utcára vonuló nyugat-európai citoyen-nek és mindenki másnak igaza van, amikor az utcára vonul.

Arról már nem is beszélve, hogy Izrael sem éppen patyolattisztaságú, ha a tágabb kontextust vizsgáljuk, és a helyzetet jól jellemzi az a már említett Financial Times cikkből származó, alább idézett miniriport, melyben egy szekuláris, művelt, az Egyesült Államokban is munkát vállaló palesztin indokolja, hogy annakidején miért a Hamaszra adta a szavazatát:

"Because every day, the Israelis find a different way to say 'fuck you'," he told me. "By voting for Hamas, I’m saying 'fuck you back'."

Valahogy úgy kellene lennie tehát, hogy van egy másik, jobb megoldás, ám ez a megoldás nyilvánvalóan nem lehet magától értetődő, hiszen akkor éppen ezekben a pillanatokban alkalmaznák. Valami meglepő, megkerülhetetlenül jóindulatú gesztus, ami áthúzza ezt a gyilkoló logikát. Amire az átlag palesztin csak a szemét dörzsöli, hogy jé, ez a zsidó ilyet is tud, és az izraeli maga is elcsodálkozik, hogy nahát, ez én vagyok. Ami pirossal húzza át a narratívát, mely szerint a Hamasz értünk, velünk és közöttünk. Ami legalább lazítja a közel-keleti gordiuszi csomót. Mondjuk leállna az izraeli hadsereg, nyitna egy folyosót, s azt mondaná, aki akar, mehet - nyilván fegyvertelenül. A menekülttáborokat majd megszervezné Egyiptom, Izrael, meg mindenki más. Aki pedig marad, magára vessen, pontosan tudja, mi vár rá; vagy: pontosan kiderül, kik tartják ott, és milyen eszközökkel.

A nemzetközi közvélemény higgadna, a muzulmán világ okosabbik fele csak-csak elgondolkodna tán, a Hamasz pedig nem menekülhetne, hiszen igazságos és győztes háborújában istene segíti.

Spirituális megoldás, amikor a nemvárt jóakarat átfordítja a perspektívát. Persze nem állítom, hogy az ötlet nem idealista, és praktikusan nem kapitális hülyeség. Viszont, ha létezik az isteni dimenzió, mégiscsak ilyen jellegű a helyes út. Izrael szent könyve (és annak folytatása) emellett tör lándzsát. Máskülönben marad a mostani logika, és a következő dzsihadista generációt is kinevelő bombázás, szenvedés meg halál. Nem tudom végső soron, mi a nagyobb hülyeség.