If God is male, male is God.
Ha Isten férfi, a férfi Isten.
Mary Daly
Posztom első részében nem esett még szó a bibliai szimbolika egyik igen szembeszökő jellegzetességéről, ami egyben a feminista kritika legfőbb célpontja. Itt már nem elsősorban az emberről és a nemi szerepekről van szó, hanem magáról Istenről. A Biblia Istent az esetek túlnyomó részében férfiként, pontosabban az emberhez való viszonyában férfiként ábrázolja, a nőalak pedig az emberi lélek, illetve közösség Istennel való viszonyát, nyitottságának mértékét szimbolizálja. Isten a király, a szerető, az udvarló, a vőlegény, a férj és az atya. Az emberi lélek, illetve közösség (Isten népe az Ószövetségben, az egyház az Újszövetségben) a szűz menyasszony, a feleség (vagy gyakran a hűtlen szerető) és az anya. Mi más lenne, ha nem ez, a patriarchátus végső alapja és legitimációja? „Ha Isten férfi, a férfi Isten”, foglalta össze velősen a korai radikális feminista, Mary Daly. És nem lehet ezt azzal elütni, hogy a mondat logikája hibás, ugyanis Daly a szimbolika társadalmi lecsapódására utalt, és ez létező probléma. Saját fülemmel hallottam, amint hatéves kisfiam vallási vitába keveredett rokon kislányokkal, és bár azt nem sikerült kivennem, miről is vitáztak, fiacskám a következőképpen tette fel a végső pontot: „Jól van, mit dumáltok itt nekem, Jézus is fiú volt.”
Nem egyszerű kérdés. A probléma ott kezdődik, hogy az emberi korlátok közé szorított nyelv nyilván nem képes megragadni Istent, az ő lényegét, hiszen Isten elképzelhetetlen mértékben felülmúlja az embert és az ember minden gondolatát őróla. Ezen a szinten mindenki egyetért abban, hogy Isten fölötte áll a nemi megkülönböztetésnek, Isten se nem férfi, se nem nő. Másrészt az Írás szerint ez az egészen Másik mégis bemutatkozott nekünk, mégpedig ezen a nagyon tökéletlen emberi nyelven. Sőt, az önkorlátozásban odáig ment, hogy közénk jött és emberré lett. És ahogy kénytelen volt a két nem valamelyikében megtestesülni, ugyanúgy kénytelen volt az Isten és az ember titokzatos kapcsolatát földi, emberi kapcsolatok analógiájára bemutatni. A Szentírás Isten és az ember csodálatos szerelmi történetéről beszél, arról tanúskodik, hogy Isten intenzíven, féltőn szerető Isten, aki maga ment hűtlen szerelmese, az ember után, megkereste, megnyerte magának szeretetével, s az idők végén, kozmikus menyegzőben válik majd eggyé vele. Milyen más metaforát használhatott volna a Biblia, mint a „nászmetaforát”, férfi és asszony szerelmének képét ennek megragadására? És hogy kerülhette volna ki a metafora patriarchális mellékzöngéit?
Itt megint csak óriási a felelőssége a Biblia értelmezőjének. Sokan olyan messze mennek, hogy már azt is amolyan patriarchális hordaléknak tartják, amikor az Isten-ember kapcsolatról azt gondoljuk: Isten a (férfiasan) aktív, az ember a (nőiesen) passzív, Isten az, aki megkeres, megtalál, sőt, leigáz, meghódít, lerohan, az én szerepem mindössze annyi, hogy megnyíljak előtte és befogadjam őt. Egyesek isteni erőszakot, abúzust emlegetnek. A romlott emberi kapcsolatokból vett kép ugyan nem túl rokonszenves egy olyan korban, amikor a nők nem annyira szeretik magukat a passzív behódolók szerepében látni a férfiakkal szemben, viszont Istennel való viszonyunkban van helye önmagunkat az Isten után epekedő passzív befogadó szerepében látnunk. Ezzel együtt Istent természetesen nem redukálhatjuk a hódító maszkulin szerepére, mert ha nem is hemzsegnek, azért akadnak az Írásban női metaforái is (az Ószövetségben nemegyszer mint anya és bába jelenik meg), amelyek az isteni szeretetnek egy egészen más oldalát domborítják ki (oltalmazó, vigasztaló, türelmesen hordozó melegségét). Vagyis minden metafora egyoldalú és tökéletlen, és ha megpróbáljuk a bibliai metaforákat feminista alapon átrendezni, nagy az esélye, hogy a szuverén, mindenható „maszkulin” Isten helyett kiszolgáltatott, erőtlen, „feminin” Istent kapunk (és ezzel maga a feminista hermeneuta termeli újra a hagyományos szteretípiákat!). Éppen ezért nem tartom elfogadhatónak Isten feminista átkeresztelését, például az Atya metafora elvetését sem.
Visszatérve a hódító szerelmes Istenre, nem a bibliai metaforával, hanem helytelen és bűnös alkalmazásával van a baj. Konkrétabban: a bűnbeesés következményének tartom, amikor a férfi tévesen önmagára vetíti az Isten képét, azaz isteníti férfiasságát, a nőkről pedig lenézően nyilatkozik. Bukott állapotunk következménye a nők alacsonyabbrendűségéről összehordott sok-sok abszurdum (lásd például egyházatyák), valamint az az elképesztő mennyiségű visszaélés és atrocitás, amit évszázadok hosszú során át a női nem ellen elkövettek. Ehelyett a keresztény férfi választhatná a bibliai képek által sugallt másik utat: szimbolikusan ő is nő, abban az értelemben, hogy alkalmassá kell válnia a megnyílásra, a befogadásra. (A ciszterci szerzetesek, például Clairvaux-i Szent Bernát írásaiban ez visszatérő elem és az alázat egy csodálatos megnyilatkozása.) Ha pedig mégis magára vetíti a férfi Isten képét, akkor Krisztussal kell azonosulnia, aki radikálisan felforgatta a hatalom, a „mindenhatóság” fogalmát. Fogott egy törülközőt, és rabszolgamunkába fogott. A krisztusi hatalomgyakorlás a keresztre vezet, és mélységesen megbotránkoztató a világban uralkodó macho szellemiség számára, vagyis ilyen értelemben fellelhető benne a „női” vonás. A lábmosáshoz hasonló forradalmi tett, amikor a férj otthon, vagy a lelkész a gyülekezetben fogja a rongyot, és neki áll vécét pucolni! A feministák azért tiltakoznak a férfi vezető szerepe ellen, mert a keresztény férfitársadalom évszázadokon keresztül sohasem élte eléjük ezt a radikálisan megmásított krisztusi hatalomgyakorlást. Ha megtette volna, nem is jött volna létre a feminizmus.
Az egyháznak bűnbánatot kellene gyakorolnia ezen a téren, és a konzervatívoknak nem a „tabletta” ellen kellene kerepelniük. A népességfogyást nem a nőemancipáció démonizálásával lehetne megállítani, mert igenis nagyon sok nőnek egy-kettőnél több gyermek vállalása, ahogy a borzalmas Simone de Beauvoir annak idején fogalmazta, még ma is rabszolgamunka: kínkeserves három műszakot jelent, elviselhetetlen stressszel együttjáró zsonglőrködést. Nem is az a megoldás, hogy a nők ne dolgozzanak (különben miért adott volna Isten a nőknek is mindenféle tehetséget?). A gondolkodást, a beállítottságokat, a társadalmi szokásokat kell megváltoztatnunk ahhoz, hogy a nőknek legyen kedvük „nőnek lenni”, gyermekeket szülni! Ezt azonban sem a magyar „átlagférfi” hozzáállása, sem magyar társadalomban, a munka világában tapasztalható megrögzöttségek nem segítik elő. Az én keresztény „feminizmusomat” a szószéken úgy képzelem el, hogy ott immár a férfiakat buzdítják elsősorban változásra. Örüljenek feleségük „tálentumainak”, segítsenek párjuknak a kibontakozásban azzal, hogy szolgáló lelkülettel viszonyulnak a család- és az otthonteremtéshez, törődnek gyermekeikkel, nem húzzák ki magukat az otthoni életből stb. A társadalom, a politika, a közélet világában pedig ez a fajta „feminizmus” a családbarát munkahelyeket támogatná (ahol férfiak is mehetnének félállásba), nők és férfiak egyenlő bérezését, az otthonról végezhető munka egyre szélesebb körű terjesztését. Ahelyett, hogy a nőket mindenestől a privát, a férfiakat pedig a publikus szférába kényszerítené, olyan intézkedéseket támogatna, amely a házaspárokat abban segítené, hogy partnerként működjenek együtt az élet minden területén (így az otthonteremtésben, családmenedzselésben és a gyermeknevelésben is).
Utolsó kommentek