Gyermekkorom kedvenc közmondása az volt, hogy „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”. Túlzás nélkül órákat gondolkoztam ezen. Tényleg lassabban tud amiatt futni az ember, ha hazudott??? A probléma nem volt elhanyagolandó, tekintve, hogy elég jó futónak számítottam, és ezt a jó tulajdonságomat nem szerettem volna elkótyavetyélni. Másrészről viszont, azon a vidéken ahol laktam, sok kóbor kutya volt, nem egy közülük sánta, és bizony ezek a sánta kutyák is általában kegyetlen gyorsan tudtak futni az emberekhez képest. Innen nézve, gondoltam, nem is állít olyan sokat ez a mondás, hiszen kb. MINDENKIT könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Persze a kérdés nagyban függ attól, hogy melyik sánta kutyáról van szó…

Egyszóval így morfondírozgattam magamban gyermekkoromban. Talán mert nem volt túlzottan ingergazdag az ifjúságom – a kukoricaföldeken bóklászva bőven volt időm ilyeneken filozofálni. De akár ezért akár nem, a közmondások fontos szerepet töltöttek be az életemben. Szerettem a vizualitásukat. Izgatták a fantáziámat.

És ez így volt jól. A közmondások egyik legfőbb feladata ugyanis, hogy izgassák a fantáziánkat – mondják a paremiológusok (nem hazudok, tényleg van ilyen szó, a közmondásokkal foglalkozó kultúrantropológust/folkloristát hívják így). A közmondások általában nem adnak új információt. Jól ismert állításokat fogalmaznak meg. De érdekesen! És ez az érdekesség nem azért lényeges, mert így könnyebb rájuk emlékezni, hanem azért, mert így stimulálják a fantáziánkat és gyakran segítenek a valóságot más oldalról látni. Olyan megvilágító erejük van ezeknek az egyszerű mondatoknak, hogy a legnehezebb döntéshelyzet is pofonegyszerűnek tűnhet fel a fényükben – de csak akkor, ha a megfelelő pillanatban emlékeztet bennünket valaki a megfelelő közmondásra.

Azt az embert, aki erre képes volt, hívták „bölcs”-nek. A bölcs emberek és a közmondások jó barátai voltak egymásnak. Ezek a bölcs emberek rendszerint idősek voltak. Az idős embernek nem az volt az előnye, hogy sok közmondást ismert, hanem az, hogy az életet ismerte, ezért jobban tudta, hogy mikor melyik közmondást kell mondani. Persze, az ilyen bölcsek mindig is olyan ritkák voltak, mint a fehér holló. A legtöbb öreg csak automatikusan, pavlovi reflexeknek engedelmeskedve szajkózta a közmondásait és bölcs helyett inkább idegesítő volt. Mert nincs idegesítőbb a nem megfelelő időben mondott közmondásnál (picit szabadon egy bibliai közmondás után).

De mégis, ha kevesen is, de voltak ilyen bölcs öregek. Ma már viszont nincsenek annyian. Azaz talán vannak, de a szerepük, akárcsak a közmondásoké, alaposan visszaszorult a társadalmunkban. Nemrég valaki azt vetette fel, hogy erről leginkább a Google és hasonló modern információkereső eszközök tehetnek (néhány percig el is játszottam a gondolattal, hogy a bejegyzés címe inkább  „A Google megöli az öregeket” legyen). Eszerint az elmélet szerint ma már nincs akkora szükség az idősebb generációban felhalmozott tudásra, mert néhány másodperc alatt bárminek utána nézhetünk a Google segítségével. Ráadásul a Google ritkán olyan idegesítő, mint a „nyuggerek”. Érdekes elmélet, jól magyarázza az idősek „társadalmi értékének” csökkenését. De attól, hogy a tudásukra már nincs szükségünk, a bölcsességük miért nem kell?

További magyarázatokban persze nincs hiány. Mondhatjuk, hogy a modern természettudomány látványos sikerei elterelték a figyelmünket a bölcsességről az okosságra; hivatkozhatunk továbbá az individualizmusra és a közmondásoknak táptalajául szolgáló, több generációt magában foglaló közösségek hiányára; arra, hogy a szórakozás fogalma elvált az ünnep, és így az életre való reflektálás fogalmától és ezért a stimuláló bölcsességmondások helyett egyre inkább stimuláló szereket, szórakoztató eszközöket használunk; vagy arra, hogy a mai vizuális kultúrában a hollywoodi filmek túl nagy konkurenciát jelentenek a közmondások vizuális ingereinek; stb.

De, csak hogy egy kicsit visszakacsintsunk a 2009-es Darwinra és az evolúcióelméletre emlékező jubileumi évre, a kérdést evolúciós alapon is magyarázhatjuk: ugyan nem Darwin mondta, de akár ő is mondhatta volna, hogy "nem a legerősebb él túl, nem is a legintelligensebb, hanem aki a legjobban tud alkalmazkodni a körülményekhez". Ami igaz az erő és az intelligencia vonatkozásában, talán igaz a bölcsességgel kapcsolatban is. Nem feltétlen a bölcsesség szolgálja az egyén sikerességét, legalábbis ha a sikerességet anyagiakban mérjük. Régen - mondják ennek az elméletnek a hívei - a bölcsesség talán jobban szolgálta a túlélést, de ez, hála a gyorsan változó modern, nagyvárosi életnek, mára már megváltozott. Ebben a környezetben ugyanis nem az öregek és a közmondások által megtestesített élettapasztalat számít a legelőnyösebb tulajdonságnak, hanem a gyors alkalmazkodóképesség. Hiába ismertem ki az életet idén, jövőre már más lesz és lesz rá egy évem, hogy megint kiismerjem. Lehet filózni az élet nagy kérdésein, de a túlélésemet jobban biztosítja, ha tudásom, kompetenciám, céljaim gyorsan változnak, a körülményekkel együtt. Akár tetszik, akár nem, ilyen gyors alkalmazkodóképessége a fiataloknak van és nem az öregeknek. Lehet persze, hogy a végén a bölcs öregeknek lesz igazuk, hiszen  „ki sokba kap, szarba kap”.