Antiszemitizmus az egyházakban
Naivitásom végtelen. Nem kellene, mégis még mindig megdöbbenek az olyan sztorikon, amilyet a minap olvastam Budapest talán legnépszerűbb katolikus papjának, Pál Feri atyának újdonsült könyvében. Pál Feri szép szál ember, karakán, férfias arcél, erős szálú sötét haj, jókora szakáll, bajusz (apai ágon, mint a könyvből kiderül, székely és örmény származású). No egyszer beszélget a hívekkel a mise után: nem gond-e, hogy szakállas a papjuk. Hát, az éppen nem, de az már baj, mondják a hívek, hogy „úgy néz ki, mint egy zsidó”. És, írja Pál Feri, „ebben a pillanatban a beszélgetés olyan fordulatot vett, mintha én ott sem lettem volna. … A másik azt mondja: «Az nem lehet, hogy zsidó, pap nem lehet zsidó.» Ezt mentségnek mondta, de honnan vette? «Nem, nem, hogy képzelitek, az nagyon nagy baj volna, ha zsidó lenne, de szerencsére nem az.»”
A református egyházban és holdudvarában talán még ennél is nagyobb a gáz. A református általános iskolából hazafelé jövet csevegek anyukatársaimmal, s az egyik valami alternatív filmszemléről számol be, ahol az ő férjének a dokumentumfilmjét előnytelen időpontban mutatták be. „No persze, mit várjunk a zsidóktól”, kommentálja az angyali hívő édesanya. Én ekkor meg azon döbbentem meg, de nagyon, hogy ezek az emberek helyből, hallgatólagosan azt feltételezik, hogy egy ilyen társaságban az effajta cinkosság magától értetődő, az etikettet egy cseppet sem sérti. Fel sem merül benne, mi van, ha mondjuk, a beszélgetés egy tagja másképp érintett. Például zsidó a férje. Vagy az egyik nagypapája. Mit érezhet akkor az az illető?
Aztán mikor a sarkon elváltunk, én a beszélgetés egyik fogékonyabb résztvevőjét még fél órán át győzködtem arról négyszemközt, hogy a zsidózás bizony bűn, és nem is kicsi. Mivel ez az asszony komolyan hívő, egy adott ponton beismerte, hogy mindenben igazam van. Keresztényként nem szabadna, meg kellene bánni. De… Láttam a szemében, hogy nem fogja megtenni. Ez a szféra az ő lelkében immunis, nem kívánja a Szentlélek megtisztító hatalmát ide beengedni. Ez az, ami engem mélységesen riaszt. Hogy nem csak a „kultúrkeresztényekre” jellemző ez, ahogy a rokonszenves Pál Feri atya állítja.
Lehet éppen észérveket felhozni az antiszemitizmus ellen, de sajnos ez a torzulás a lélek mélyebb rétegeiben fészkel. Amint az egyént is nagyban meghatározzák a múltban kapott sérülései, így van ez egy-egy néppel is. A magyarság hányatott történelméből adódóan nem képes nemzeti identitását ellenségkép nélkül megélni. És ha nincsen kézzel fogható ellenség, a zsidók mindig kapóra jönnek. Sérelmeinket, megfosztatásainkat mi, magyarok, nem dolgoztuk fel normális módon. Bűneinket sem bántuk meg gyógyító módon. Érdekes, hogy az individuális pszichológiának bizonyos meglátásait szinte mindenki elismeri (bár ott is leginkább ha másokról van szó, és nem saját magunkról), de társadalmi jelenségekre nem terjesztik ki. Ilyen meglátás például, hogy az önsajnálat és a mások hibáztatása éretlen, és kapcsolatainkra nézve pusztító beállítottság. Nemzeti szinten is igaz ez. Igen beteg az a magyarságtudat, az a hazafiasság, amely a gyűlölködésből és az önsajnálatból táplálkozik. A párhuzam kézenfekvő: a szorongó, kisebbségi érzésekkel küzdő, sebzett egyén gyakran mindezt agresszióként vetíti ki. Múltját és jelenét jókra és gonoszakra, fehérekre és feketékre osztja, és mindig kell hogy találjon másokat, akiket hibáztat szenvedéseiért. Mivel a saját fogyatékosságaival képtelen szembenézni, kivetíti. Pontosan ez történik a mai magyar kultúrában. Van mögöttünk egy zűrös, szürke múlt. A szürkeség ambivalens, ezt nem bírjuk elviselni, ezért egyeseket kikiáltunk feketéknek. Ők a „kommunisták”, és hát persze mindenki tudja, hogy tulajdonképpen a „kommunisták” egyszersmind „zsidók” is. Helyben vagyunk.
Sok magyar nem érzi jól magát a bőrében: szorong, feszeng, a sebzett nemzeti múlt miatt nem képes normális, egészséges nemzettudatot kialakítani magában. Csakúgy, mint a sebzett énképű egyén: kisebbségi érzését nagyzolással kompenzálja, ezért van az például, hogy sokan annyira megsértődnek, amikor valaki azt meri mondani, hogy „kicsi”, urambocsá, a nagy egészet tekintve „jelentéktelen” nemzet vagyunk. Ezért van az, hogy a magyar történelemből mitológiát kell csinálni, fényezni kell, hogy jól érezzük magunkat tőle, mert, hogy csak egy példát mondjak, még azt a megalázó tényt sem bírják sokan elviselni, hogy egy olyan reprezentatív hősünk, mint Zrínyi, nem ellenség kezétől hullott el (ezért előállunk a megfelelő konspirációs elmélettel). Vagyis, némileg sommásan összefoglalva, így kompenzálunk két irányba: magunkat és múltunkat fényezzük, a csúnyaságokat, repedéseket pedig, amiket lefényeztünk rajta, kivetítjük „ellenségeinkre”.
Mint minden torz gondolatrendszernek, az antiszemitizmusnak is megvannak a maga féligazságai. Így aztán amikor óriási lendülettel nekem szegezik egy-egy vitában ezeket a féligazságokat, nem hívő embereknek gyakran nem is tudok hirtelen érveket mondani. De hívőknek kapásból fel lehet sorakoztatni számos érvet, annyit, hogy elvileg nekik kellene a legkevésbé antiszemitának lenni. Kezdve azzal, hogy az Istentől jövő valóban átélt, megtapasztalt szeretet gyógyító hatású kellene hogy legyen. Aki átélte azt, hogy Isten szereti, és Krisztusban bűnbocsánatot nyert, annak nincs szüksége arra, hogy saját kisebbségi érzését agresszió formájában vetítse ki.
Mi több, a keresztényeket bensőséges kapcsolat fűzi a zsidósághoz. Az Izraelnek adott kinyilatkoztatás nélkül sehol sem lennénk, hitünk mindenestül a zsidóság hitében gyökerezik. Nem is értem, hogyan ütheti fel a fejét újra meg újra az egyházban az az ősrégi gnosztikus eretnekség, amely szembeállítja az Ószövetséget az Újjal, és úgy gondolja, hogy az egyháznak Izraelhez semmi köze. Mintha elfelejtettük volna a Római levél 11. fejezetét:
„Ha azonban az ágak közül egyesek kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál közéjük, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél, ne dicsekedj az ágakkal szemben. Ha mégis dicsekszel: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” (Róm 11,17−18)
A zsidó örökség e fontossága emblematikus módon fejeződik ki abban az egyszerű és tökéletesen vitathatatlan tényben, hogy Jézus maga is zsidó volt. Ennek fényében igazán nem tudok annál nagyobb abszurdumot elképzelni, mint hogy az egyszeri katolikus hívő a legnagyobb katasztrófának éppen azt tartaná, ha a számára Krisztust képviselő pap zsidó volna. Ez még nevetséges is lehetne, ha nem tudnánk, hogy a huszadik század negyvenes éveiben ez az elképesztő abszurdum a haláltáborok tömeggyilkos abszurditásává nőtte ki magát. Mégis, ugyanez az abszurdum munkál az ősmagyar vallás hirdetőinek lelkében, akik nyakatekert és fantáziadús elméleteket agyalnak ki arról, hogy miért nem volt Jézus zsidó, és miért volt pártus herceg (vagyis Mária pártus hercegnő, vagyis az ősmagyarok rokona). Sajnos attól tartok, hogy az egyházban elharapózó antiszemitizmus a magyar kereszténység több évszázados kísértésével magyarázható leginkább. Ez pedig abban áll, hogy keresztény hitünket nemzeti identitásunk erősítésére használjuk. Minél inkább keveredik a kereszténység a nemzeti öntudattal és lesz annak eszköze, annál inkább legyengül és teszi ki magát olyan bűnös torzításoknak, mint amilyen az antiszemitizmus. (Ugyanakkor minél tisztább és egyetemesebb a keresztény hit, annál inkább gyógyul és helyre kerül a magyar öntudat is.) Az ősmagyarkodás ellen a katolikus egyház legalább testületileg felemelte szavát, a reformátusok még ezt sem tették meg.
Persze, tudom én, hogy sokan visszaélnek ezzel a helyzettel, „antiszemitáznak”, ott is, ahol ez nem indokolt. De engem ez nem nagyon érdekel. Attól még el kellett mondanom, amit fontosnak tartok. Mindenki a maga portáján seperjen. Igen, a magyar történelmi egyházaknak egyértelműen el kellene határolódnia az antiszemitizmustól, és nagyon komoly erőfeszítéseket kellene tennie az egyházi közhangulat megváltoztatása érdekében. Nem azért, mert a „zsidók”, a „liberális média” vagy nem tudom én kik ezt mondják neki, hanem azért, mert hátha az Isten is ezt mondja. Az a minimum, hogy a közelgő választások előtt határozottan állást kellene foglalni a politikai szélsőségek ellen. Ennél sokkal többre lenne szükség. Amíg keresztény konferenciákon fiatal diplomások úgymond teljes „jóhiszeműséggel” a numerus clausus hasznosságát bizonygatják, hát bizony van tennivaló. Nem mondom, hogy semmi nem történik, de sajnos ritkán, és kis érdeklődés mellett. (Ilyen üdítő kivétel volt tavaly szeptemberében az a holokauszt-konferencia, amelyet a Károli Gáspár Református Egyetem angol tanszékének oktatója, Kállay G. Katalin szervezett, többek között lelkes keresztény hallgatók segédletével. Lehangolóan kevesen látogatták.) Ilyen megmozdulások, valamint prédikációk, beszélgetések, teológiai és történelmi felvilágosítás, egyházi lapokban megjelenő cikkek, hiteles személyiségek elemzései, nyilvános beszélgetések révén fel kellene oldani a kényszerű hallgatást. Valahogyan szembesíteni kellene a kedves, ártatlan református és katolikus „édesanyákat” pusztító indulataikkal és keresni a gyógyulás útjait.
Az utolsó 100 komment: