Ezzel szemben az angol keresztény parlamenti képviselők viccen kívül azt javasolják minden kereszténynek, hogy lépjenek be a pártba. Hogy melyikbe? Nos, az szinte mindegy - lepnek meg bennünket a válasszal a három nagy parlamenti párt keresztény képviselői által közösen szerkesztett honlapon. A legjobb, ha mindenki abba a pártba lép be, amelyikkel szimpatizál.

Az ötlet nemesen egyszerű: vagyunk mi, a rendes emberek, és vannak a sunyi politikusok. Na de mi vagyunk többen! Akkor miért nem használjuk ezt ki, lépünk be a pártokba és alakítjuk át belülről a politikai életet? Így a parlamenti pártok szépen feltöltődnek majd erkölcsös, igazmondó, igazságosságot kedvelő honpolgárokkal. És nem utolsó sorban, mert azért leginkább mégiscsak hívőknek szól a felhívás, a keresztények is közvetlen hatással lehetnek így a politikai életre.

Ami az ügy személyes vonatkozásait illeti, hát..., erősen vívódom. Tényleg lépjek be egy pártba? Nem kompromittálnám ezzel túlságosan magam? Egészen a közelmúltig úgy gondoltam, hogy a politikusok kettős életet élnek. Van a demagóg, féligazságokat puffogtató agresszív arcuk, és van egy arcuk, amit csak zárt ajtók mögött, a sajtó kizárása mellett láthatnánk. Rendben van, pragmatikus okokból hajlandóak bohócot csinálni magukból komoly emberek, de amikor nem látjuk őket, akkor biztos nem ilyen idióták. A legutóbbi választások során azonban elbizonytalanodtam. Lehet, hogy politikusaink nagyobb integritással rendelkeznek, mint gondoltam? Lehet, hogy zárt ajtók mögött is hülyék?

Ez persze egyelőre csak egy kényelmetlen gondolat, megalapozatlan gyanú. Bizonyíték nincs. Nem jártam még a zárt ajtók mögött. De mégis, a feltételezést dermesztően félelmetesnek és elbizonytalanítónak találtam. Akarok én ezeknek dolgozni mint pártaktivista? Akkor már nem értelmesebb valami civil pártpolitika-ellenes mozgalomnak a hívévé szegődnöm?