El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

  • SzitaKötő: gnlszinfolt.blog.hu/2017/10/22/mi_tortenne_ha_nem_tanulnank_meg_kezzel_irni (2017.10.23. 14:31) Írjam pennával?
  • KenceFince: @KenceFince: Az indok persze nem megcsalas miatti kiatkozas ma mar egy hazassagi bontoperben. De ... (2015.10.24. 07:10) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: @KenceFince: Elobbiek olyanok, mint a rossz hazassagban elo, kizsakmanyolt ferfiak, akik erzik a ... (2015.10.24. 07:09) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: Egy komment a netről, elhatárolódok :) “A no nem azert tartja rabszolgasorban a ferfit es szipoly... (2015.10.24. 07:08) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • zelmondo: index.hu/tudomany/2015/09/08/iras_keziras_folyoiras_oktatas/ (2015.09.09. 13:29) Írjam pennával?
  • Utolsó 20

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2006.10.31. 09:29 Mattheo Guilleaume

Őseim tiszteletére

 Megfakult dagerrotípiáról néz vissza rám. Fekete olajos haj, kipedert, hetyke bajusz, átható tekintet, amely mégis valahogy furcsán a távolba vész, és még így a képen keresztül, évszázadok távlatából is különös borzongással jár át. Ha jól tudom, már jóval Amudsen előtt elérte a Déli sarkot, és Ausztráliát is ő fedezte fel először, nem pedig valami holland...

Olasz anya és spanyol apa gyermeke, üknagymamám mindössze ennyit tud róla. Azt mesélik, krokodilvadász és fűszerekkel seftelő kalmár, gyémántcsempész és maharadzsa-feleségek alkalmi ágyasa. Szerintem ennek a fele sem igaz.

Annyit biztosan tudhatunk, hogy fiatalemberként hírhedt és tisztességes emberek által elkerült duhaj, a párbajban felelőtlenül vakmerő, viszont biztos kezű. Szerelmi kalandor, hitvesi ágyak bemocskolója, akitől a dolgos polgár nem mer elégtételt követelni, inkább behúzza a nyakát, és az asszonyt veri el. 1783. július 23-án aztán egy kétes úton megszerzett, vörös bársonyú, fekete ébenládikó gyökeresen megváltoztatja az életét, mintegy derékban kettétöri, és valami egészen újat teremt helyette. Ki tudja, talán a megsebzett női szívekért vezeklésképpen, vagy a valaha férfiak által nőkkel szemben elkövetett bűnök bosszújaként. A ládában egy aranymedalionra lel, amely egy hónapig is fedezné a költségeit máskor. Furcsa izgalom lesz úrrá rajta, mintha megérezné végzetét, remegő ujjal pattintja fel a medál fedelét, és egy különös fényű, csigavonalban tekeredő hajszálat lát, amelyet sem akkor, sem soha később nem mer megérinteni. Fölényes magabiztossága hirtelen odalesz, az esedékes párbajokon nem jelenik meg, szigorú, önmegtartóztató életet él ezentúl, akárhogy is inzultálják, végig alázatos marad. Fodrásznak áll, és nyughatatlan, fájdalmas sürgőséggel kutat. Ahogy dolgozik, szüntelenül ugyanazt az egy, varázslatosan tündöklő hajszálat látja maga előtt, s meghökkentő szépségű hajköltemények születnek a kezei alatt. Egy város egész nőközössége zokog, amikor odébbáll.

Tengerésznek szegődik, a vágy forró kínjával szeli az óceánokat. Az életét kevésre becsüli, alkalmanként üvölteni szeretne, kiordítani minden gyötrelmét. Ilyenkor jeges vízbe mártja a fejét, homlokát pedig a vödör széléhez szorítja, míg kiserken a piros vére. Elviselhetőbb fájdalmat keres, mint ami a szívét marja. Itt él köztünk, de megfoghatatlanul és álomszerű ragyogással, mintha valami ostoba kötelességének tenne eleget.

Hatvan éves korában éri utol a halál. Combjából a sós vízbe csurog a vére, egy hajódeszkába kapaszkodik görcsösen, amikor megérkezik az első cápa. A jellegzetes uszonyt már távolról kiszúrja. Ekkor, mintha újra ismeret gyúlna föl benne, a pillantása kitisztul, és az apró részleteket is szokatlan élességgel látja. Ha lenne ideje, akkor az életét vizsgálná végig, ezt a reménnyel kecsegtető, lotyó életet, ám a cápa gyorsan közeledik, így inkább behunyja szemét, és tiszta tekintetével nem néz már rá semmire sem. Elhatározza, nem fog üvölteni. Senki sem hallaná, de ő már csak ilyen kemény akaratú. Johannes Guilleaume…

Azt mondják, mindössze egyszer talált nyugalomra, akkor is csak rövid ideig, ükükdédnagymamám ölében Tahiti-szigetén. Ükükdédnagymamám aztán soha többé nem hált férfival. Vastagderekú, bennszülött asszony lett belőle, akit valami nagyon kedves, bohó rumillat lengett körül egész életében, és fenségesen készítette el a sült banánt.

Én pedig Mattheo Guilleaume vagyok, a kései utód, aki ezen íráson keresztül (is) szeretném kifejezni hálámat és tiszteletemet e nagyszerű páros iránt megmentve emléküket a feledés enyészetétől, ami egyébként oly sok élettörténetnek osztályrésze...


Szólj hozzá!

Címkék: személyes vakvágány


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr60153588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.