El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

  • SzitaKötő: gnlszinfolt.blog.hu/2017/10/22/mi_tortenne_ha_nem_tanulnank_meg_kezzel_irni (2017.10.23. 14:31) Írjam pennával?
  • KenceFince: @KenceFince: Az indok persze nem megcsalas miatti kiatkozas ma mar egy hazassagi bontoperben. De ... (2015.10.24. 07:10) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: @KenceFince: Elobbiek olyanok, mint a rossz hazassagban elo, kizsakmanyolt ferfiak, akik erzik a ... (2015.10.24. 07:09) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: Egy komment a netről, elhatárolódok :) “A no nem azert tartja rabszolgasorban a ferfit es szipoly... (2015.10.24. 07:08) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • zelmondo: index.hu/tudomany/2015/09/08/iras_keziras_folyoiras_oktatas/ (2015.09.09. 13:29) Írjam pennával?
  • Utolsó 20

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2007.01.29. 11:12 Mattheo Guilleaume

Egy kalap alatt

I.

Öreges, de tiszta hang szól lentről:

- Segítsenek már felszállni aranyom!

 

 

 


A busz első része egy akarattal ugrik talpra. Nekem fáj a derekam, örülök, ha megállok a lábamon, így annyit tehetek, hogy félreállok az útból. Persze az indokaimat csak én ismerem, és a passzivitásom nem válik éppen dicséretemre, de legalább szerzek néhány kellemes pillanatot azoknak, akik az ilyesfajta viselkedést sohasem hagyhatják megjegyzés nélkül. Eszembe jut, hogy szót kérhetnék, megvédhetném magam, de ez csak kósza, jellegtelen gondolat, inkább állok tovább a kalapom alatt bámulva a sötét és esős utat.


A nénit úgy vonszolják fel, mint egy zsákot. Félredöntik, talán a lába sem éri a földet. Nagyon öreg néni. Ahogy ránézek, a számban érzem az ízét. Sűrű, fanyar íz, életíz, érzések nélküli, de létező, mint mondjuk a tölgyfa kérgének íze. A testbe foglalt hosszú idő megnemesedett íze, vagy inkább valami hormonális dolog. Bükkfaarcú néni - ez jut eszembe, ahogy nézem. Holdfény, még ez is eszembe jut:


- De szép virágok vannak a nylonzacskóján - fordul oda az egyik hölgyhöz, aki részt vett az őt beemelő csapat munkájában.


Nyilván hálás, és szeretné valahogy kifejezni. Az pedig inkább megható, hogy ehhez pont egy jellegtelen tucatképet választ egy még jellegtelenebb nylonzacskón. Nem méltatják válaszra, ami részben érthető, részben fájdalmas.


Titkokat sejtek ebben a néniben. Úgy érzem, ha hallanám, ahogy mesél, többet tudnék meg az életről. Nem valami kézzelfogható ismeretre gondolok, hanem valamiképpen az élet lényegéhez kerülnék közelebb, ami a legillékonyabb tudás, és éppen ezért kétséges, hogy egyáltalán létezik-e.


Úgy érzem, ha ez a néni meghal, szegényebbek leszünk. Az idő szökik el közülünk. Mondhatnám: egy régi világ az illataival, hangulataival, érzéseivel, a gyökereink. De ezt nem mondom, mert ennek már jelszóíze van inkább:


"Szegény, szegény néni! - gondolom - Ne menj el, maradj még közöttünk!"


Persze a néni úgyis elmegy majd, és persze mindenkivel valami pótolhatatlan és megismételhetetlen vész el. Akkor meg miért pont ezzel az öreg nénivel kivételeznénk?

II.

Magam mellé nézek, pillantásom egy csokibarna kisfiú pillantásával találkozik, négy éves forma. Nagy, kerek szemekkel bámul rám, előfeltételezések nélkül, ahogy a gyerekek szoktak. Persze most mosolyognom kellene, biztatóan, már majdnem megtenném, amikor hirtelen mást gondolok, és elfordulok. Nincsen kedvem az efféle játékokhoz, minek mosolyogjak, csak azért, mert éppen egy gyermeket nézek, és ilyenkor kell.


Aztán eszembe jut, hátha megsértem. Hátha azt hiszi, a bőrszíne miatt viselkedtem elutasítóan. Ha jár óvodában, tudhat ezekről a dolgokról. Bűnbánó mosollyal fordulok vissza felé, arcom a lehető legelfogadóbb, mégis természetes. Akkor látom, az édesapja is ott áll mellette. Igazi nagydarab ember. Néger. Őrá is rámosolygok, a rasszizmusnak még az árnyéka is elkerül. Talán egy kicsit tovább is állok így nagy igyekezetemben, mint amennyit illene, sebaj, a néger mosolygós nép. Kifejezéstelenül néz vissza rám, én pedig megszeppenve, zavartan fordulok el. Megint csak az utat bámulom a kalapomban, a sötét, esős utat. Biztosan azt hiszi, hogy homokos vagyok, vagy, ami még rosszabb, egy perverz pedofil...

III.

Nem hoztam magammal esernyőt, ázom, de már majdnem otthon vagyok. Mögöttem egy öreg néni sétál az unokájával. Éppen leteremti a rosszcsontot, amiért reggel oly komiszul bánt a nagymamájával, vagyis vele, nem figyelt oda arra, amit mondtak neki, és nem engedelmeskedett. Ha legközelebb ilyet tesz, a nagymama többé nem viszi el magához.


Hátranézek. A kislány igazi "ennivaló" csöppség, egy gallyat húz végig a kerítésen, és egészen másfelé néz. Most éppen rám. Gyönyörű kék szemei vannak, talán már valami kitapinthatatlan hidegség is bujkál bennük. Sok fiúnak töri majd össze a szívét, de ehhez nekem vajmi kevés közöm. Valószínűleg semmit sem ért abból, amit mondanak neki. Nem azért, mert nem figyel, egy kisgyerek még mindenkinek megadja az esélyt. Csak aztán egy idő múlva már ő is le tudja vonni a következtetéseket, az a fadarab pedig éppen az útjába akadt...


"Néni, néni, mesélj nekünk!" - emlékezem. Az élet nem hazudtolhatja meg önmagát...

 

 

 


Szólj hozzá!

Címkék: rasszizmus közöny vakvágány


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr90153697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.