Itt van tehát Kína. Kommunistának nem igazán kommunista, elvégre a kapitalizmus szelleme erősen meglegyintette már, de azért a kulturális élet, a valláspolitika, és a külügy mégiscsak eléggé kommunista. És ott vannak a keresztények, akik viszont amolyan "igazán-keresztények”. Aki látott már budapesti aluljáróban prédikáló koreai misszionáriust, az kaphatott némi ízelítőt erről.

Európai szemmel az amerikai stílusú, kevert nyelven lelkendező ázsiai keresztények talán furcsa jelenségnek számítanak, de egy biztos: szinte mindannyian fanatikusok, ráadásul – megkockáztatom - jó értelemben. Egyszerűen nem az a langyos, hidegfejű keresztények, mint a mi fiaink. Ha ehhez hozzávesszük még a legendás kínai hatékonyságot és létszámot, igazán nem merész forgatókönyv, hogy előbb-utóbb tömegesen elárasztják Európát (és a világot) a kínai misszionáriusok.

Szóval szegény, menetrendszerűen lehülyézett Semjén nemrég még a bevándorlókról tarthatott sajtótájékoztatót, miközben pár évtized, és tényleg megjönnek a látogatók keletről, csak más miatt: hogy lelkesen elmagyarázzák nekünk, kicsoda ez a Jézus, meg hogy mi is az a szocializmus.

Elvégre könnyen elképzelhető, hogy a keresztény Kína a politikai szabadságjogok terén ugyan felolvasztaná a rendszert, viszont egy nagyon is szociális piacgazdaságot azért megtartana. Még azoknál is jelentősebb jóléti vívmányokkal, mint amiket ma nálunk már maximum csak a Fidesz ígérget a rendszerváltás veszteseinek.

Végül is, ha egy kicsit tovább engedjük a fantáziánkat, miért ne lehetne, hogy egy spirituálisan és politikailag is egészséges, ideális állam jöjjön létre. Igaz, a Biblia Isten által erre a szerepre kiválasztott népnek nem kifejezetten a kínaiakat nevezte meg… A keresztényszocialista szuperhatalom Kínának egyénként is főhetne a feje, hogy hogyan viszonyuljon hitelesen Izraelhez, Palesztínához, a szomszéd Észak-Koreához, az USA-hoz, az iszlámhoz meg a többiekhez.