El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

  • SzitaKötő: gnlszinfolt.blog.hu/2017/10/22/mi_tortenne_ha_nem_tanulnank_meg_kezzel_irni (2017.10.23. 14:31) Írjam pennával?
  • KenceFince: @KenceFince: Az indok persze nem megcsalas miatti kiatkozas ma mar egy hazassagi bontoperben. De ... (2015.10.24. 07:10) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: @KenceFince: Elobbiek olyanok, mint a rossz hazassagban elo, kizsakmanyolt ferfiak, akik erzik a ... (2015.10.24. 07:09) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: Egy komment a netről, elhatárolódok :) “A no nem azert tartja rabszolgasorban a ferfit es szipoly... (2015.10.24. 07:08) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • zelmondo: index.hu/tudomany/2015/09/08/iras_keziras_folyoiras_oktatas/ (2015.09.09. 13:29) Írjam pennával?
  • Utolsó 20

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2007.03.23. 11:49 Mattheo Guilleaume

Megkésve ugyan, de nőnapra

I.

Gerardine. Szakítani fog vele. Egyszer csak elkezdett semmit sem érezni, és Johannes Guilleaume a tapasztaltak közönyével vette tudomásul a jeleket. Tudta, mi következik, ezért különös kedvességgel és gyengédséggel fordult Gerardine felé. Eltűnt a tét, és vele együtt a tüskék, Johannes Guilleaume szánta a lányt, szeretettel szánta...

... és Gerardine boldog volt, talán ekkor a legboldogabb. A haladék azonban elfogyott, lépni kellett, hirtelen és pontosan. Gerardine összeomlik majd, igyekszik tartani magát, de legyőzi majd a kétségbeesés, talán kiszolgáltatottságában könyörgőre fogja a dolgot, ő pedig szikáran távozik. Azt hiszi lényegében érintetlenül, mert a kiapadhatatlan keserűség csak átmeneti, és egyszer úgyis kifogynak a forrásai. Egy pocsolya.


Egy pocsolyán gázol át figyelmetlenül, és gondolatai, mint a villámcsapás rendeződnek. Szemében érdeklődés villan, mintha visszatérne belé az életerő, holott csak azt kutatja, merre is jár éppen.


Barna hajú lány áll vele szemben, tekintete az arcán pihen. Mikor leleplezik, pirulva siet tovább, Johannes Guilleaume pedig hirtelen támadt, kényszeres frissességel fordul utána. A feneke formás, és Jonannes Guilleaume elégedetten legelteti rajta szemeit, ismét lesz miért felkelnie. A lány nem néz vissza. A neve Lili, ahogy ezt már másnap kideríti róla, most érkezett, ártatlan és mesterkéletlen.


Johannes Guilleaume megbabonázva nézi a lányt. Lelkében üde, tavaszi bizsergés, és ahogy néz, és egyre csak néz, az érzés túlnő rajta, igába hajtja a szívét és az eszét. A lány éppen felé lépked, kisgyermekekre figyel a fák mellett, arcán önfeledt, szelíd mosoly. Johannes Guilleaume maga sem tudja, mit tesz, maga sem tudja, mit akar mondani, egyszerre csak a szájára tólulnak a szavak: "Kisasszony! Kisasszony! A nevem Johannes Guilleaume. Engedje meg kérem!" A lány arcán gödröcskék, pajkosan nyújt kezet: „Lili.” Johannes Guilleaume-nak azonban annyira dobog a szíve, annyi félelem van a testében, hogy másodpercekig mozdulni sem képes. A kéz addig ott áll a levegőben, mondhatni türelmesen. Végre aztán gatyába rázza magát, s maga is kezét nyújtja. A szorítása forró, maga a fiú fura egy kicsit…

 

II.

Johannes Guilleaume összeszorított térdekkel ül, arcán forró verejték. A mennyezetet bámulja, a falakat, aztán kétségbeesett merészséggel a lányt. Lili hálóingben ül előtte, haja kibontva, lénye, illata betölti a teret, bal válláról lecsúszott a pánt. Persze úgy tesz, mintha mindez a világ legtermészetesebb rendjéhez tartozna, a hálóingje, a csupasz válla és az a szegény fiú vele szemben, aki a kínok-kínját állja ki. Valami társalkodó, kedves hangnemet üt meg, és közben egész testével a fiú felé fordul. S Johannes Guilleaume bután belemegy a játékba. Nem tudja még, hogy a nő sem mindegyik pillanatban szent, és ilyenkor ő is olyan dolgokra vágyik, amelyekről Johannes Guilleaume egyelőre álmodni sem mer. Homályosan sejti, hogy oda kellene ülnie a lány mellé, megsimogatnia az arcát, de fél. Fél, mert nem tudja miként folytassa majd tovább, amit elkezdett. Szeretné kiszámítani, előre megtervezni a mozdulatait, nehogy valamiképpen kudarcot valljon, pedig ilyenkor egyszerűen csak fejest kellene ugrania a sötétbe. Attól is fél, hogy visszautasítják, ezért ő is színtelen hangnemet használ, és nem tudja, hogy ezekben a pillanatokban veszíti el a lányt, mert holnap már mással találkozik.


Jonannes Guilleaume alkalmatlan pillanatban érkezett, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban, de ezzel most nem törődik. A lány hosszú hónapokig állt ellen az ostromának. Volt érzékeny szívű fiatalember, akit egész lelkében megráz egy szegény özvegyasszony sorsa, volt hazafi, hirtelen elkezdte érdekelni az énektanulás, volt szemtelenül bizalmas, máskor ridegen tartotta a távolságot, mindhiába. Talán szerelmes, igen szerelmes, az nem volt, csak a rossz érzés növekedett benne nap, mint nap. Úgy érezte, a lány kiismerte és megveti. Ugyanakkor abban is biztos volt, a lány félreismerte, és ha igazán ismerné, megkedvelné. Most azért jött, hogy mindent tisztázza, hogy megmutassa, ki is Johannes Guilleaume valójában, hogy egy szörnyű félreértés történt, nem csak most, hanem úgy általában, az életében. Talán ezekben a pillanatokban ébredezett benne a szerelem.


Lili hidegen fogadta, hellyel nem kínálta, s maga is állva maradt. Johannes Guilleaume nem hagyta zavartatni magát, eltökélt volt. Csupán az első szavakat tervezte meg, utána úgyis magával ragadja az ár, és akkor már nem gondolkodik, csak engedi, hadd törjön a felszínre belőle mindaz, ami benne van, amiről talán még maga sem tud. Biztos volt benne, a lány majd megérti. Ilyen értelemben mindig lehet számítani a lányokra, az érzékeny szívükre. Lili azonban közbevágott: "Mondja, miért nem hagy engem békében? Hogyan mondjam még önnek, hogy nincsen semmi esélye nálam? Mit akar ön egyáltalán?" S Johannes Guilleaume ekkor már tudta, hogy veszített, nem csak most, hanem úgy általában. Elveszett az utolsó lehetőség is, a szíve körül végleg összezárult az a kéreg, melyet még az imént egy kétségbeesett mozdulattal utoljára próbált meg szétfeszíteni…

III.

- Lili, az egy kurva! Hidd el, összeáll fűvel-fával, rajtad pedig jót mulat! Egyszerűen élvezi, hogy lihegsz előtte, mint egy pincsikutya.


Johannes Guilleaume nem bírja tovább hallgatni, fejét elönti a forróság, és ököllel megy Johannes Guilleaume-nak, holott tudja, a másik túloz, Lili nem kurva, és nem áll össze fűvel-fával, de a lényeget tekintve mégiscsak igaza van. Csak a lelke fáj szegénynek kegyetlenül. Johannes Guilleaume könnyedén lép félre, nem akarja bántani:


- Csak neked akarok jót! Tönkre akarod tenni magadat emiatt a lány miatt? El akarod veszíteni az érzéseid? Azt hiszed, ki tudod heverni majd? Hát, nem tudod. Foltként marad a lelkeden. Ennek a lánynak nem te kellesz, nem egy ilyen széplélek, egy álmodozó! Menekülj el tőle Johannes Guilleaume, tépd ki magadból! Higgyél nekem! Nézz rám, és higgyél nekem! Azt hiszed, én nem tudom, mit érzel?


És Johannes Guilleaume tehetetlenségében egy irdatlan nagy pofont kever le Johannes Guilleaume-nak. Amaz megtántorodik, az orrából elered a vér, elsápadva egyenesedik fel:


- Nem kölyök, nem párbajozom veled, inkább itt az arcom, tessék, üssél meg. No, üssél már meg te barom, el ne menjél így! Hallod, te innen el nem mész, amíg jól képen nem törölsz! Halljátok, nehogy engedjétek elmenni!...


Nem, Johannes Guilleaume nincs annyira nagylelkű, hogy hagyja magát agyonlövetni. A fejét ingatja. Talán jobb is lesz neki így, sok mindentől megmenekül. Lili meg? Lili meg majd belehabarodik valami szépfiúba, aki a felét sem éri ennek a fiúnak itt. Az eset megrendíti majd, persze, hogy megrendíti, megszeppen, és jobban vigyáz a viselkedésére, de túlteszi magát rajta. És ez a lényeg, hogy túlteszi magát rajta, és boldogan mosolyog bele a nagyvilágba újdonsült férje oldalán. "Pfúj, de szemét ez az élet!" - Johannes Guilleaume nem bír mást csinálni, mint iszik. Agyonlövi Johannes Guilleaume-t, és ezzel magát is megöli. Johannes Guilleaume és Johannes Guilleaume. "Egy utolsó, ócska strici, szemétláda, görény…"


A pillanat bennereked az örökkévalóságban. Johannes Guilleaume-t hátulról világítja meg a holdfény, a puszta térben ül és káromkodva iszik…

 

Epilógus

Hát persze, hogy Lili fogja le a kezeiket, álmából riadva, puhán, kibontott hajjal. Megcirógatja mind a kettőt, a szemükbe néz, egyszerre öleli őket, és így őket is összeölelteti. Hosszan állnak így ketten, ám az utolsó percekben Lili már máshol jár, mert mást szeret. Csak érintésének emléke marad és odaképzelt illata. Johannes Guilleaume megint csak a fenekét nézi, ahogy a messzeségben ponttá zsugorodik, majd végleg eltűnik. Egy angyal. Igaz, kurvából lett angyal. De Johannes Guilleaume ezzel már csak magán élcelődik…


Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr100153740

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.