El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

  • SzitaKötő: gnlszinfolt.blog.hu/2017/10/22/mi_tortenne_ha_nem_tanulnank_meg_kezzel_irni (2017.10.23. 14:31) Írjam pennával?
  • KenceFince: @KenceFince: Az indok persze nem megcsalas miatti kiatkozas ma mar egy hazassagi bontoperben. De ... (2015.10.24. 07:10) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: @KenceFince: Elobbiek olyanok, mint a rossz hazassagban elo, kizsakmanyolt ferfiak, akik erzik a ... (2015.10.24. 07:09) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • KenceFince: Egy komment a netről, elhatárolódok :) “A no nem azert tartja rabszolgasorban a ferfit es szipoly... (2015.10.24. 07:08) Van-e nőgyűlölet Magyarországon?
  • zelmondo: index.hu/tudomany/2015/09/08/iras_keziras_folyoiras_oktatas/ (2015.09.09. 13:29) Írjam pennával?
  • Utolsó 20

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2007.06.14. 14:17 Mattheo Guilleaume

Én, én, én...

Szerencsétlen kis dolgozó az idétlenül hadaró csápjaival, motolla lábaival, amint éppen a galacsinokat görgeti. Néhány millió termesz és egyetlenegy királyné. Ez vagyok én, sem nem termeszkatona, sem nem királyné, sem nem művész, sem nem feltaláló, sem nem kiválasztott, hanem egy apró munkás, egy vakarék, aki már rég beleoldódott a kollektív piramisvárba. De még csak az Úrtól elrendelt próféta sem vagyok, holott, ha valaki, hát ő a jellegtelen, név nélküli alakokat kedveli. Ez voltam én...

Hazafelé indultam a piros épületből, amikor megtörtént. Nem álmodtam, nem ittam és nem egy kitalált történetet mesélek most neked. A színtiszta igazságot mondom. Hazafelé indultam, és a lépéseim alatt elkezdett dübörögni a föld. Magam sem hittem először, és hamar eljutottam az adódó logikus következtetésekig. Az építkezés, meg hogy ott fúrnak valamit biztosan. Fanyarul húztam el a szám, vagy inkább megsértett gúnnyal húztam el a szám, mint aki túlontúl fennhordja az orrát, semminthogy vele ilyen tréfát lehessen űzni. Ám lépéseim alatt tovább rengett a föld megfellebbezhetetlenül, rendíthetetlenül. Megálltam, aztán hirtelen belegyorsítottam, a remegés hűségesen követett - legalábbis egy tűréshatáron belül hűségesen követett.


Nagy levegőt vettem. Íme, nincsen többé termeszdolgozó, nincsen többé gittrágcsálás közlegény módjára, csak egy elrendelt valaki van: én. Tudtam, mindig is tudtam, csak a megvalósulás késett, a titok leleplezése késett, mígnem teljesen elfogyott a remény. Ha nem lennék ilyen kemény fából faragva, már ezzel sem törődnék. Hogy remeg alattam valami, és hogy alapjaiig nyílik meg a föld a pokol bugyraival, kit érdekel?


De hamar rendbekaptam magam. Ha szuperhős, hát szuperhős. Örültem neki. Végre.


Megkönnyebbültem. Úgy éreztem, még egy csöppnyi külső segítség és képessé válok elemelkedni a földről. Rátok néztem, és már nem úgy láttalak benneteket, mint korábban, legalábbis, ha megerőltettem a szemem. Elmosódtak a határok. Eddig tudtam, hol végződik az ember és hol kezdődik a levegő meg a zokni, most viszont sokkal inkább áttetszővé váltatok. Világos fényben mozgó, folyton mozgó, sötét szigeteket láttam benneteket. Lassan úszó, nehéz anyagfoltokat, ugyanakkor a széleken unos-untalan átragyogott a fény. Persze látomásnak némiképp közhelyes, ám az ember az én helyzetemben nem válogat.


Ami még talán említésre méltó: úgy éreztem ezekben a pillanatokban, hogy még egy csöppnyi külső segítség és feltárul előttem az univerzum szerkezete. Úgy hittem, ha kinyújtanám a kezem, kitapinthatnám a fontos részleteket, ujjaim végigsimítanák az idő boltozatát. Mint mikor valaki forrásából néz utána a kiáramló fénynek, amely még egységes és osztatlan, s csak később törik ezer darabra, színekre és üvegcserepekre. Mint a villámcsapás, amely végighasít az égen és egy pillanatra mindent megvilágít...


Csak a lehetőség merült föl, és ezt jól értsd meg, mert ez fontos. Nem tűnt lehetetlennek. Ettől egy fikarcnyival sem több, de nem is kevesebb...


Persze egy idő múlva az ember, nem tud mit kezdeni az ehhez hasonló helyzetekkel. Fogalma sincs tudniillik, hogy mit csináljon, mi legyen a következő lépés. Csak egy helyben áll és jobb híján az ujjaival malmozik. Már nincs ott, ahol volt, de még oda sem jutott el, ahová szeretne, vissza semmiképpen sem fordulna, előrefelé viszont nem ismeri az utat. Ha nem is az emberi sors kvintesszenciája, de legalábbis patthelyzet.


Szerencsémre később ismét megszólalt a fúró, a szemüveges diagnoszta beadta az injekciót. Immáron nem a lépéseim nyomán dübörgött a föld, hanem minden kétséget kizáróan a fúró ütései alatt. Valószínűleg vihogott is hozzá: "Szerencsétlen, árva kicsi termesz..." Leforrázva hallgattam, mit ne mondjak. Végül erőt gyűjtöttem, odakullogtam mellé és jól megnéztem magamat. Hosszú ideig néztem magamat, minden apró részletemet. Aztán odafordultam hozzá, megveregettem a vállát, és csak ennyit mondtam: lehet. Lehet, csak ennyit mondtam neki, és utána nagyon mélyen elgondolkoztam, ő meg persze szamárfület mutatott...


Szólj hozzá!

Címkék: vakvágány periféria


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr29153883

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.