Miről is van itt szó? A súlyosabb bűncselekményekért többnyire életfogytiglant szoktak osztani a bíróságon. Az elnevezés megtévesztő, hiszen az ítélet nem haláláig vonja ki az elítéltet a forgalomból, csupán - a tett minőségétől függően - 15-30 évig terjedő szabadságvesztést jelent. Ettől megkülönböztetik a tényleges életfogytiglan büntetést, ami kizárja a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségét. Ez utóbbi Magyarországon a halálbüntetés eltörlése után, mintegy annak alternatívájaként került bevezetésre kísérleti jelleggel 1990-ben. És azóta is létezik, "ideiglenesen".

A 2007-es törvényjavaslat azonban felkavarta az állóvizet: megindult a diskurzus, a szakértők (és laikusok) két táborra szakadtak. Az ellenzők szerint nem humánus dolog egy embert egy életre megfosztani a szabadulás reményétől, arról nem is szólva, hogy ez igencsak alulmotiválttá teszi az elítéltet, már ami a börtönön belüli viselkedését illeti. Akinek semmi vesztenivalója, bátrabban csap oda a cellatárs nyakára, hátára, oldalára. Egyébként is, ha valaki hetven évesen szabadul, az már általában nem sok vizet zavar.

A tényleges életfogytiglant nemzetközi szinten is egyre inkább ellenzik: Uruguay például nem volt hajlandó kiadni Egyiptomnak az Al-Qaeda tagsággal (és az 58 ember halálát okozó luxori robbantással) gyanúsított Mohamed Ali Hassan Mukhlis-t addig, ameddig Egyiptom meg nem ígérte, hogy sem halálra, sem tényleges életfogytiglanra nem ítéli.

A támogatói oldal ezzel szemben azzal érvel, hogy aki egyszer már annyira elvesztette az indulatai vagy érzelmei feletti irányítást, hogy gyilkosságot (vagy hasonló súlyú cselekményt) követett el, az a későbbiekben is veszélyes lehet. Másrészt pedig a társadalom számára is példát kell statuálni valahogyan, ha másképp nem megy, hát a tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel. A börtönnek ugyanis nem csupán izolációs funkciója létezik, hanem elrettentő is.

A közel tizenötezer magyarországi fogvatartott közül (nőkkel és fiatalkorúakkal együtt) a tényleges életfogytiglan kérdése valamivel több, mint egy tucat rab sorsát érinti. Szűken értelmezve ennyi ember sorsa forog kockán.

Az új törvényjavaslathoz kapcsolódóan jogi, szociológiai kutatás indult, mely kiterjedt a tényleges életfogytiglanra /életfogytiglanra ítélt rabok személyes megkérdezésére is. Meglepő módon a foglyoknak csupán kétharmada járult hozzá a személyes interjúhoz, ami meglehetősen szerény arány, ha számításba vesszük, hogy a hosszabb büntetést töltők általában szívesen teszik ki magukat olyan ingereknek, mint például egy jóravaló, fiatal szociológuslánnyal való beszélgetés.

A rácsot rázó, kigyúrt, marcona bőrfejűek helyett többnyire szelídnek tűnő, introvertált elítéltek húzódtak meg a tömör vasajtók mögött. Készségesen együttműködtek, bőbeszédűen nyilatkoztak, némelyik el is sírta magát. Legtöbbjüket az tenné boldoggá, ha újra családjukkal, hozzátartozóikkal lehetnének, és senki nem követne el újra (már aki bűnösnek vallja magát, vagyis a kisebbség) gyilkosságot.

A kapott válaszok alapján a szakértők megpróbálják majd felépíteni az elítéltek "pszichológiai térképét", hogy megállapíthassák, vajon mekkora az esélye a sikeres, társadalomba történő visszailleszkedésnek.

A börtönökben természetesen reszocializációs munka is folyik, melynek célja a frissen bekerültek erőszakos, deviáns, agresszív személyiségének lerombolása, illetve szabadulás előtt állók társadalomba való beilleszkedésének elősegítése. Bár a munkát személyi állomány speciális továbbképzése, börtönmissziók és lelkészek is segítik, általában nehéz hatni a "bűnös kollektívára". Valami miatt így is gyakoribb a börtönévek alatt piti áruházi szarkából profi tolvajjá vedlett bűnöző esete, mint a gyilkosból lett bibliaforgató lelkipásztoré...