Nem olyan híres író mint Kertész Imre, de azért az El Mondo berlini írója is megmondja a magáét.
Délután fél kettő. Az elmúlt két hónap olyan fáradtságot teremtett bennem, hogy az utóbbi napokban mozdulni sem volt erőm. Ezek, ma délután, már csak az utórezgések, még épp elég erősek ahhoz, hogy ne jussak el az egyetemre. Hogy teljesen haszon-talanul ne teljen el a délután, elolvasom a porfelhőt kavart Kertész-interjút a Die Welt honlapján. Aztán a cikket, amit a könyvesblog.hu írt a riport kapcsán, aztán a kommenteket – ha kommentelő internetező lennék, nem pedig a háló rejtőzködő foglya, biztosan mondanék én is valamit. Ehelyett elalszok, és álmomban, hetek óta először, magyarul beszélek, magyar emberek között vagyok, magyar városban. Azzal a szorongással a szívemben ébredek föl egy óra múlva, amit olyan jól ismerek Magyarországról, amit már majdnem elfelejtettem, mióta Berlinben vagyok.
“ –Ha nem él itt, akkor ne okítson.” – körülbelül így hangzik az egyik komment a könyvesen. Mesélni azért szabad? - kérdeném én, ha bepötyögném a megjegyzésemet. Kéremszépen, nevén lehet nevezni azt a bizonyosat?
Kertész ebben az interjúban többek között arról is beszél, hogy a magyar kultúrára és társadalomra az elleplezés, a múlt sminkelt fölmutatása jellemző. Az, amit magyar történelemnek nevezünk, a huszadik század bűneivel nem szembesíti a nézőt. De hogyan lehet holnapról beszélni, ha a mánkat a levegőbe betonoztuk? Hogyan lehet a holnapot tervezni, ha azt az illúziót dúdoljuk altatódalként, hogy nem számít, ki voltál tegnap, a holnap felismerhetetlenné sminkeli az arcodat.
Ha Berlinen végigsétálsz, nem igazán találsz olyan sarkot, ahol a történelem legszörnyűbb eseményei ne történtek volna meg. Egymás hegyére hányva gyilkolás, emberkínzás, a test és a lélek fölszámolása. Viszont olyan sarkot sem találsz, ahol ne emlékeztetne legalább egy kis tábla arra, ami történt – amit igen, azok tettek, akiket apának és nagyapának, anyának és nagymamának nevezel. Azok, akiknek az utóda vagy, akiknek a vére a te ereidben is folyik – igen, egy kicsit te voltál az, aki mindazt tette.
Persze, lehet mondani, hogy a németeknek könnyű az emlékezés: rákényszerítették őket a háború vége után. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez az egész emlékezéssokk igazából a hatvanas években kezdődött meg. S mondhatjuk, hogy a keletnémeteknek is könnyű, mert belecsöppentek egy élő-emlékezet-nyugatba, aki rájuk kényszerítette, hogy ők is emlékezzenek. S lehet mondani, hogy mi végre felejteni szeretnénk, elég sokáig volt itt sötét az ég, azt az új arcot szeretnénk már ma. Legkésőbb holnap.
Láttam kamaszokat Sachsenhausenban, akik jókedvűen röhögcséltek a tömegsírok előtt – igen, instrumentalizált emlékezetkultúra és gyümölcsei. De ismerek embereket, és sokan vannak itt, akik vállalják, hogy mi vagyunk a harmadik generáció, és hogy a szüleink múltjával nekünk is el kell számolnunk.
Itt tükörbe néznek az emberek – és sokszor a másik tekintete ez a tükör – és kimondják, hogy: ez nem jó. Nem tetszik. Rossz. Nem veszel emberszámba, nem jól csináltuk, hallod, amit mondok? S ha valaki fölteszi ezeket a kérdéseket, nem róják meg, hogy a saját aklába piszkít, hanem értelmes vita kezdődik a dologról, nem a személyekről, nem a teilyenolyan minősítésekről. Kéremszépen, lehetne tárgyilagosan arról beszélni, mindenféle szépítés nélkül, ami van? Hogy igen, azok ott ’44-ben nem német SS tisztek, hanem magyar csendőrök voltak. Hogy igen, balkanizálódunk, tessék bekapcsolni a tévét, hogy igen, nem merek sötétedés után még férfiemberrel együtt sem bemerészkedni a nyolcadik kerületbe, miközben itt, Berlinben, Neukölln (a török betelepültek elsődleges lakóhelye) még éjfél után is félelem nélkül járható. Sőt: andalogható.
Ha valaki tükröt tart elénk, Magyarországon nem a tükröt vesszük észre, pláne nem az arcunkat, hanem azt keressük, milyen szándékkal tartotta az illető az arcunk elé a felületet. És az első kérdés soha nem az arcunkon sokasodó pattanásokat és pörsenéseket célozza meg, hanem a tükröt tartó hátsó szándékait keresi, hogy aztán a kérdésekből minél gyorsabban minősítések szülessenek, amik megfogalmazásával máris elfelejthetjük a saját arcunkat.
Neki Berlin kell? Nemzettagadó! - nem, csak ember, aki élni szeretne. Olvasom, amit Berlinről állít, és mintha én mondanám. Persze, soha nem voltam egy lokálpatrióta, de igenis, megküzdöttem minden nap a mosolytalan-köszönéstelen eladókkal és hivatalnokokkal, igenis, nekiveselkedtem az udvariasságnak minden bunkóság ellenére, sőt, még barátságos is próbáltam maradni, miközben minden lépésem bizonytalanul ingadozott, mert soha nem tudhattam, mit mondanak rólam a hátam mögött. Hogy kivel állok szemben, hogy mit kellene tennem azért, hogy ő is elégedett legyen?
Itt sétálsz a városban, és fütyörésző emberek jönnek szembe. Meg mosolygók. Magukban mosolygók. Nem csak akkor, ha jó idő van. És megszólítanak, csak úgy, ha tetszik nekik a frizurád, ha zavarja őket, ahogy a biciklivel közlekedsz, ha úgy gondolják, hogy segíthetnek neked, mert eléggé tanácstalanul nézel ki. Az, hogy az eladó a boltban köszön, és a kasszánál, miután fizettél, mindig elhangzik, hogy szép napot! mint egy mellbevágás, olyan, mikor először tapasztalod.
Nem tökéletességről beszélek, mert az itt sincs, természetesen. De nyíltság igen. És a múlttal való szembenézés igénye igen – amivé holnap válunk, az nagyban attól függ, milyen én-definíciót tudunk leszűrni a tegnapból. Ameddig nem mondjuk ki, hogy minden nemzetieskedő magyarságtudat ellenére minket belülről esz a féreg egyen egyenként, és inkább keresztbe teszünk a másiknak személyes okokból, mint hogy örülnénk az ötletének és annak, hogy közösen tehetünk meg egy lépést, – remélhetőleg előre – amíg nem akarjuk a saját, egyéni hibáinkat vállalni, hanem villámgyorsan bűnbakokat keresünk, amint valami rosszul alakul: addig a kritika nemzettagadás lesz, az egyéni teljesítmény megnevezése nagyképűség, a mondat, hogy én itt jól érzem magam botránykő.
Kicsivel több, mint két hónapja vagyok itt. Már az első nap, amikor ideérkeztem, valaki azt mondta nekem, hogy most már én is egy Berliner vagyok. Akkor hitetlenkedve kinevettem, azóta tudom, hogy igaza van: az ideérkezőt, jöjjön akárhonnan, otthonként köszönti a város. (A hivatalnokaival, németes bürokráciájával együtt.) Azóta napról napra mosódik ki belőlem a többiek tekintetétől való félelem – itt nem zavar senkit, ha önmagad adod. S ha emiatt én rossz magyar vagyok – akkor visszakérdeznék, hogy mégis, mit jelent magyarnak lenni?
Van olyan, hogy piros magyar, meg narancssárga, meg árpádsávos meg lila meg…nemzet? Mégis, mit jelent ez?
Első sorban ember szeretnék lenni, nem magyar. Bocsánat. És ha ez zavarja a magyarság ideáját, akkor inkább én is azt mondom, kérem, ne bélyegezzen magyarnak.
Utolsó kommentek