Emlékszem, amikor hittan órán a keresztrefeszítés történetét vettük, a tanítónk külön kiemelte, hogy Jézusnak mennyi megaláztatást, csúfolódást kellett átélnie mielőtt életét áldozta volna értünk. Még mielőtt kilehelte lelkét, azt kiáltotta „Szomjúhozom!”, mire egy római katona nádszálon ecettel teli szivacsot emelt a szájához, víz helyett ecettel kínálva, utolsó perceiben is kínozva Jézust. Azonban nem biztos, hogy ezt valóban csúfolódásból tették (bár Lukács 23,36-ban erre találunk utalást), hiszen a római katonák valóban szomjoltásra használták az ecetet, de ne a zöldpalackos, iparilag előállított 20%-osra gondoljunk.

A Codex Theodosianus-ban olvashatunk (Flavius Theodosius 379-395 között volt császár) a legionáriusok hadműveleti ellátmányáról: "… vagyis a kétszersültet és kenyeret, a bort és ecetet, a disznóhúst és ürühúst a következőképpen szokták kapni: két napon át kétszersültet, harmadik nap kenyeret; egyik nap bort, másik nap ecetet; egyik nap disznóhúst, két napon át ürühúst." Vagyis valóban fontos, alapélelmiszerek között említhető jelentőségű az ecet a római katonák étrendjében.

Valószínűleg az is okozhatta a hittanórai félreértést, hogy Jézust közvetlenül a keresztrefeszítés előtt is kínálták ecettel (Mt 27,34), mely a Károli fordításban méreggel megelegyített eczetként, más fordításban epével kevert vagy mirhás borként szerepel. Jézus azonban ebből nem kért, ugyanis ez nem összetévesztendő a katonák fűszeres borecetével, ez inkább valamilyen kábítószerrel kevert bor volt, melyet a fájdalmak enyhítésére adtak a halálra ítélteknek (lsd. Pl 31,6).

Columellatól tudhatjuk meg, hogyan készült megmaradt borból a frissítőnek is használt ecete: 1 font (0,33 kg) élesztőt, 1 font szárított fügét és 1 sextarius (0,55 l) sót összemorzsoltak, majd felöntötték 0,14 l mézecettel és hozzáadtak 48 sextarius bort (26,2 l). Ezen alapanyagokon kívül néha tettek még hozzá árpát, diót és mentát. Ez egy édes-savanyú, fűszeres borecet. Ilyet könnyen készíthetünk akár otthon is, bár talán kisebb mennyiséggel érdemes először kísérletezni.

Kezdésnek inkább almaecet készítésével próbálkozzunk. Ezt is ismerték a rómaik, minden kedvező élettani hatásával együtt. A népi gyógyászat fogyasztószerként reggelenként egy pohár vízben kiskanálnyit feloldva ajánlja, vagy éppen megfelelően higítva hajfényesítésre javasolja ezt a hasznos esszenciát. Ma kapszulákba zárva, bőrfiatalítóként éli reneszánszát.

Elkészítéséhez almahéjjal töltjük meg egy nagyobb kiforrázott befőttesüveg alját, melyre aztán annyi langyos vizet töltünk, hogy négy ujjnyira ellepje. A felöntött víz mennyiségének megfelelő tizedannyi cukrot szórunk rá, egy literre tíz dekagrammal számolva. Ezt részben helyettesíthetjük mézzel. Finom aromát kölcsönöz a később lefejtett ecetnek az ekkor beletett friss csombor (borsikafű). Tíz napig szobahőmérsékleten állni hagyjuk a konyhai papírral fedett üveget, majd a még kissé zavaros folyadákot átszűrve, másik üvegedénybe töltve további hat-nyolc hétig érleljük immár hűvösebb, sötét helyen. Ezután lefejtjük az ekkorra letisztult almaecetet, a megmaradt ecetágyat pedig akár többször felhasználhatjuk, így biztosítva a folyamatos ecetellátást.

Aki nem elégszik meg ennyivel, könnyen fokozhatja a végeredményt. A meglévő ecetágyba rakott málna gyönyörű színt és aromát ad az ecetnek. Gyorsabb eredmény érdekében akár a meglévő fehérbor- vagy almaecetünket aromatizálhatjuk és színezhetjük néhány szem málnát belehelyezve, majd azzal érlelve két-három napig.

A kész házi alma- vagy málnaecetünket használhatjuk levesekhez, salátákhoz ecetes-olajos öntetekhez (vinaigrette). A spanyol szakácsok a refritálás eljáráshoz használják az almaborból készülő ecetet. Kis mennyiséget a sütőlapra öntve egy karamellizált réteget képez a húsra, amelytől különleges aromát kap a hal vagy más fehér hús. A francia Le Buisson de Cadouin-i Le Manoir de Bellerive étteremben például málnaecetes-mézes öntettel adják a rozéra sült kacsamellet.

A római légionáriusok és a korabeli katonák azonban nemcsak ízesítésre és frissitőként használták az ecetet. Titus Livius A római nép történetében arról ír, hogy Hannibál, amikor a második pun háború során átkelt az Alpokon „..sziklaomláshoz vezényelte katonáit, hogy járhatóvá tegyék, mert egyedül itt volt lehetséges az átjutás. És mivel a sziklákat szét kellett darabolni, a környéken kidöntött és lecsonkolt hatalmas szálfákból roppant máglyát raktak, majd a tűzgerjesztésre alkalmas erős szelet megvárva alágyújtottak, s az izzó sziklatömböket rájuk locsolt ecettel porlasztották szét.” Így a konyhai örömök mellett akár a szomszéd sziklakertjére is veszélyes lehet a frissen lefejtett ecetünk, de szerintem inkább próbáljuk ki a málnaecetes kacsamellet.

• 1 kacsamell (450-500 g)
• 2 cl akácméz
• 3 cl málnaecet
• 4 cl szárnyas/kacsa alapleves
• 2 szál turbolya (édespetrezselyem)
• só, rózsa- és feketebors

A kacsamellet éles késsel, lazán, négyzetesen körülbelül centinként bevagdossuk (irdaljuk) mindkét oldalán. A bőrös oldalával kezdve forró serpenyőben, saját zsírján finoman megpirítjuk mindkét oldalát. Ezután 5-7 percen át lassú tűzön sütjök tovább először az alsó majd a bőrös oldalán. Ha elkészült, a tűzről lehúzva pihentetjük. A mézet és a málnaecetet egy kisebb edénybe öntjük és 5 percig főzzük, amikor már kissé habos de még nem karamellizált állagú. Ekkor hozzáadjuk az alaplevest és 8-10 percen át összefőzzük, kissé redukálva a szószt. A kacsamellet vékony szeletekre vágva egy közepes tányéron rozetta-szerűen körbehelyezzük majd gazdagon leöntjük a mártással, végül megszórjuk az apróra vágott turbolyalevelekkel. Pezsgős, körtés pároltkáposztával, sült újburgonyával tálalhatjuk.