Elcsípett facebookos párbeszédek, személyes eszmecserék, legutoljára pedig egy minap lezajlott vita (itt, itt és itt) Nancy Beckett szerzőnk, valamint Köntös László református főjegyző és Szabó István püspök között arról győztek meg, hogy a posztmodern ‒ mint afféle értékrelativizáló, szüfrazsett dekadencia ‒ nagyon erős negatív tartalommal bír a keresztény értelmiség egy széles, teológiai műveltséggel is rendelkező rétege számára. Köntös László (re)posztjának nagyon szimpatikus a hangneme és több gondolata, a püspök úr részéről pedig megtisztelő, hogy egy írásunkhoz, ha közvetve is, de hozzászólt, mindazonáltal a megállapításaik ‒ a posztmodern miközben óv az egységes szellemi alapozású társadalmak kialakításától, szükségképpen maga válik világnézetté, amely „a különböző nemzeti, vallási és kulturális identitásigényekkel szemben igenis lehet fenyegető, s éppen azt valósítja meg, ami ellen tiltakozik”; emellett „a posztmodern a zsidó-keresztyén hagyománnyal szemben fogalmazta meg önmagát” ‒, úgy vélem, túlságosan egyoldalúak. Tartok tőle, hogy inkább csak azokat erősítik, akik már eleve osztják ezt a véleményt, és azokat vezethetik félre, akik nem ismerik a témakört igazán.
Mint akinek az ide vonatkozó tudásanyaga szintén hiányos, tépelődtem, hozzászóljak-e a fenti diskurzushoz. Mivel azonban nem hagyott nyugodni az érzés, miszerint a posztmodernnel kapcsolatosan néhány, az ország atmoszférája és konkrétan a kereszténység politikai, társadalmi életben történő részvétele szempontjából lényeges dolgot még el kellene mondani, úgy döntöttem végül, mint afféle lengatyás, dinamiteró, mégiscsak belevetem magam a küzdelembe ‒ pisztoly és puska nélkül, mindössze egyetlen csuhajköteg ég a markomban, ez amolyan békejel a dinamiteróknál.
Átkozott metanarratívák
Legelőször is Nancy Beckett kolléganőt idézem, mint aki igen pontosan fogalmazott[1]: „A huszadik század a nyugati kultúra legnagyobb traumáinak volt tanúja. A fasizmus iszonyata, a második világháború, majd a kommunista diktatúra megsemmisítette a nagy átfogó megoldásokba, programokba vetett reménységet. Valami ilyesmire szoktuk azt mondani, hogy posztmodern. Miután a hagyományos vallás által felkínált nagy, átfogó megoldásokat elvetette, a modern ember grandiózus valláspótlékokkal, világmagyarázatokkal, messianisztikus nemzet- vagy világmegjavító elképzelésekkel állt elő. Ezek mind a nemzeti vagy nemzetközi egység megteremtése és a fejlődés jegyében születtek, és mind-mind rombolással végződtek, és tekintélyuralmi rendszerekbe, diktatúrákba, kegyetlenségbe torkolltak. Ezért a mai nyugaton mélységes gyanú él az úgynevezett nagy, átfogó megoldásokkal, egységtörekvésekkel szemben. Ezeket a posztmodern filozófia »nagy narratívának« nevezi, és azt mondja, hogy minden ilyen nagy egység, akár nemzeti, akár nemzetközi, csak úgy jöhet létre, ha valakiket kizárnak belőle. A világ grandiózus, egységesítő értelmezései ilyenformán mind erőszakot rejtenek. A nagynémet egységbe nem férnek bele a zsidók, a kommunista rendszer üldöz mindenkit, akit osztályidegennek titulál, a mélymagyar elmélet alacsonyabb rendűnek tartja a »hígmagyarokat«, és így tovább.”
Emiatt a posztmodern legelőször is kijózanít, lokalizál, az egyetemesből a tér egy meghatározott régiójába rángat le, azaz a metanarratívát (nagy narratívát) egyszerű narratívává alakítja át. Vagyis megsemmisíti az egyetemes eszmék univerzális alapozását, s ily módon a jogot arra, hogy mindenek fölött uralkodjanak. A kereszténység nem a legtökéletesebb vallás mind közül, melybe minden embernek be kellene térnie, s akkor egyebek mellett már itt a földön is egy sokkal igazabb, humánusabb társadalom valósulhatna meg; hanem csupán egyike a nagy világvallásoknak, a Közel-Keleten keletkezett, egészen a legutóbbi időkig jobbára az európai és amerikai kontinens életében játszott lényeges szerepelt, az önábrázolásába pedig az előbbiekhez hasonló állítások is beleférnek. Például.
Ez nem jelenti, hogy némelyek ‒ én ‒ nem tarthatják Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását a teljes emberiség számára perdöntő jelentőségűnek, s az életüket nem rendezhetik be a keresztény vallás tanítása szerint. A posztmodern csupán megfelelő távolságot tart, és mellém pakolja más hiedelmek hasonló igényekkel fellépő híveit. Ezzel legelsősorban azokat a fura szerzeteket védi tőlünk, akik nem osztják a véleményünket, és belátható időn belül köszönik, de nem is szeretnének semmiféle hátrányos megkülönböztetést elszenvedni nézeteik miatt. Amiképp én sem szeretnék hasonlókat átélni az ő részükről. Ez így méltányos, azt hiszem, emellett széles körben ismert és elismert.
Posztmodern fasizmus?
Nyilván fennáll annak a veszélye, miszerint a metanarratívák elleni küzdelem maga is elnyomó metanarratívává válik, s a másik másságának védelme okán diszkreditálja az összes véleményt, amely nem illeszkedik valamifajta íztelen, szagtalan, minden oldalról levédett masszába. Él a kísértés, hogy a keresztény gyülekezetek feladják vallásuk azon specifikumait, melyeket a társadalom kevésbé díjaz, s a divatos, bár kétségkívül lényeges ügyekért való kiállásban oldják fel identitásukat.
... rátérek arra, mi miatt szeretik a vallásos, lengatyás dinamiterók a posztmodernt legfőképp. Tévednek, akik most Milorad Pavic: Kazár szótár című lexikonregényére gondolnak...
Ugyanakkor pontosan a posztmodern az, ami az általánossal szemben az egyedit privilegizáló késztetésének köszönhetően a partikuláris csoportokat kifejezetten partikularitásuk megőrzésére és a nyilvános térben való felmutatására buzdítja.[2] A tudományos tények és szubjektív értékítéletek közti dichotómia megszüntetésével[3] pedig felszabadítja a vallásokat arra, hogy véleményüket ne csupán valamiféle másodrangú mesetörténetként hangoztassák a privátszféra egy eldugott szegletében, hanem a fizika, kémia et cetera elméleteivel egyenrangú, témaválasztásukban különböző tanításokként.[4] A relígiók renoméját restaurálják továbbá azok a tudományfilozófiai eredmények is, melyek szerint az elmélyült tudás és ismeret megszerzéséhez elengedhetetlen a személyes elköteleződés, s a hit valamiféle formája a kezdeteknél legalább, amelyet utóbb a tapasztalat visszaigazol. Mindezek a megfigyelések éppúgy a „rendszer” lényegéhez tartoznak, mint a metanarratívák elleni fennkölt küzdelem, s a posztmodern meglátásom szerint sokkal inkább e szempontok között pulzál, mintsem a karakteres vélemények ‒ így a dawkinsi ateizmus, a húsfogyasztás megbélyegzése vagy éppen a keresztény evangélium ‒ elfojtásával elégíti ki vérszomját. Jó példája ennek az egyébként mélyen vallásos Tony Blair egyik utóbbi nyilatkozata, melyben a világ egyik legtökéletesebben metanarratívátlanított államában a keresztényeket hitük nyilvános vállalására és gyakorlására buzdította.
Tereferéljünk!
Tekintettel arra a közismert tényre, miszerint a nyár a legkevésbé alkalmas évszak a nyakatekertebb teóriák ismertetésére, a posztmodern második és harmadik premisszáinak részletesebb tárgyalása helyett rátérek arra, mi miatt szeretik a vallásos, lengatyás dinamiterók a posztmodernt legfőképp. Tévednek, akik most Milorad Pavic: Kazár szótár című lexikonregényére gondolnak, a megfejtés a pártatlanság szimplán. Tudniillik a posztmodern híve nem csak a másikkal szemben gyanakvó, hanem legalább annyira önmagával szemben is, már ha becsületes posztmodern.
Egy példával illusztrálandó képzeljük el egy pillanatra, mi történne akkor, ha hirtelen megváltozna az idők szelének széliránya, s a többség belátva eddigi próbálkozásainak kudarcát egy váratlan pálfordulattal felajánlaná a keresztényeknek, hogy a metanarratívák hiábavaló boszorkányüldözése után tegyék meg a saját narratívájukat fő-fő metanarratívává. Erre viszont valaki a másik táborból, János ‒ mondjuk ‒ visszaposztolná, hogy köszi, ez igen megtisztelő, nem is értjük, mivel érdemeltük ki ezt a jóindulatú figyelmet igazán, ám a valóság kívülről mindig szebben fest, mint belülről, ezért sajnálattal vissza kell utasítanunk a felkérést, balszerencsénkre éppen saját magunk miatt. Nem vagyunk tudniillik az a hűde egzakt társaság. Ha ezek után beindulna a hőbörgés a kereszténység berkeiben, miszerint na ne, minden tiszteletünk mellett is Jani azért, te itt elvetetted a sulykot némiképp, a Szentlélek erejéből és kegyelmében bízva, derekunkat igazságszeretettel övezve fel, a hit pajzsával kezünkben és az üdvösség sisakjával fejünkön mi igenis képesek vagyunk erkölcsöt, rendet, tartást adni ennek a nemzetnek, ahogy tettük eddig is, mert ha a haza veszedelemben forgott, kivétel nélkül az élvonalban meneteltünk zászlóshajóként bizony-bizony dömdödöm. És mindezen szép beszédek után mégis elfogadnák, s fejünkre tétetnék a koronát, azaz megtennénk a primus inter pares narratívának narratívájukat, akkor. Akkor a vallásos, lengatyás dinamiterók olyan szélsebesen disszidálnának innét, akár légi postán feladott sürgősségi poggyászként, ha másként nem megy, hogy a lábuk nem érné a földet ‒ különösen ebben a poggyászos változatban. Ellenben, ha az első megdöbbenésből fölocsúdva tízezer számra lájkolnánk Jánost és szmájlijelekkel dugítanánk el az internet kábelrengetegét, ez esetben még ha erőszakkal le is törnék a tiltakozásunk, s torkunkba forrasztva a szót emelnének a trónra fel, akkor meglehet, a dinamiterók maradnának, mert így megmaradna a remény legalább. Éppen ez a paradox mozdulat, az öngyanakvás katarzisa tehetné a keresztényeket alkalmassá a szerepükre.
... a Biblia Istene maga sem tartotta méltóságon alulinak, hogy teremtményeivel visszatérő jelleggel vitába és alkudozásokba ne bonyolódjék, s olykor hagyja is magát meggyőzni általuk. Ez pedig, ha komolyan vesszük, nem csupán az européer skandinávokat kötelezi...
Ahogy én látom, a posztmodern érájának euro-atlanti kereszténysége és részben maga a posztmodern pontosan az iménti megtisztuláson ment keresztül, amellyel egy katasztrófákkal teli korszakot próbált lezárni és értelmezni. Az öngyanakvás katarzisának köszönhetően azt ismerte fel, hogy a másik, a sajátjától eltérő narratíva, a pogány, nem szükségszerű nyűg, aki ellene áll a térítési kísérleteknek, hanem korrigáló társ és partner, akinek hibajavító jelenléte elengedhetetlen, s a mássága ajándék. Mindazonáltal olyasvalaki is, akinek a keresztény üzenet szól, s akit az evangélium meggyőzni akar. A posztmodern kereszténye éppen ennek a feloldhatatlannak feszültségnek a vibrálásában él, s evvel kell kezdenie valamit. Jó példa erre a II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatának tiszteletteljes, más vallásokkal közös pontokat kereső hangneme[6], amely ugyanakkor ragaszkodik a sajátul kapott kinyilatkoztatás igazságához. A dokumentum utolsó harmadában pedig a római katolikus egyház saját történelmének nem éppen dicsőséges fejezeteivel is őszintén szembenéz.
Az eddigiekből következően a posztmodern a párbeszéd, az eszmecsere közbeni előrehaladás, a dumálás és duruzsolás elkötelezett híve. Erő alkalmazása helyett a közös megoldásokat keresi, amiképp Jürgen Habermas, a diszkurzív etika atyja fogalmazott: „Csak azok a normák tekinthetők érvényesnek, amelyek elfogadást nyernek mindazon érintettek által, akik részt vesznek vagy vehetnének a norma tényleges megvitatásán.”[7]
A posztmodern egyoldalú kritikája helyett tehát mindezeket: az öngyanakvást; az ebből fakadó elfogadást, amely az ellenkező véleményt a kiteljesedéshez vezető út egy lehetséges lehetőségeként kezeli; az autoriter izomszag bűze helyett a disputáció melletti töretlen elköteleződést, mégiscsak jó lenne valamiképpen idementeni onnan nyugatról a Kárpátok szívtágító rónái közé. Már csak azért is, mert a Biblia Istene maga sem tartotta méltóságon alulinak, hogy teremtményeivel visszatérő jelleggel vitába és alkudozásokba ne bonyolódjék, s olykor hagyja is magát meggyőzni általuk.[8] Ez pedig, ha komolyan vesszük, nem csupán az européer skandinávokat kötelezi, de az Ázsiából érkezetteket is.
Folytatás jövő héten, muchas gracias.
[3]Thomas Kuhn klasszikussá vált munkájában (A tudományos forradalmak szerkezete) meggyőzően mutatja be: (i) az egyes diszciplínák hagyományai mekkora erővel bírnak és irányítanak a tudományos kutatás során, (ii) a paradigmák születésénél milyen lényeges szerep jut az intuíciónak, a hirtelen felvillanó rádöbbenéseknek, melyeket a logikus, formális gondolkodás csak később, már a szárba szökkenés után igazol, nem pedig teremtő erőként létrehoz, (iii) az egymással versengő magyarázatok közötti döntéseknél a kutatókat milyen nagymértékben befolyásolja az egyéni ízlésviláguk, esztétikai érzékük. Mindezek a megfigyelések a korábban objektívnek vélt tudományos tények, valamint az ezekhez képest hátrébb sorolt egyéni vélekedések, értékek közötti élesnek hitt határt teszik elmosódottá.
[6]„Korunkban, amikor az emberi nem egysége napról napra szorosabbá válik és sokasodnak a különböző népek közötti kapcsolatok, az Egyház fokozott figyelemmel veszi szemügyre, milyen kapcsolata legyen a nem keresztény vallásokkal. Mivel feladata, hogy az emberek, sőt a népek közötti egységet és szeretetet ápolja, most elsősorban azt veszi fontolóra, ami az emberekben közös és közösségre vezeti őket […]
Így a többi vallások is szerte a világon különféle módokon próbálnak megoldást adni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak.
A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával.
Buzdítja tehát gyermekeit, hogy okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követőivel, tanúskodjanak a keresztény hitről és életről; s ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket.”
[8]„Ekkor így szólt az Úr Mózeshez: Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről. Még ezt is mondta az Úr Mózesnek: Látom, hogy ez a nép kemény nyakú nép. És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek. Mózes azonban esedezett Istenéhez, az Úrhoz, és ezt mondta: Miért gerjedsz haragra, Uram, néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Múljék el izzó haragod, szánd meg népedet, és ne hozz rá bajt! Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, amennyi az égen a csillag, és örökké birtokukban lesz az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom. Az Úr szánalomra indult, és nem hozta rá népére azt a bajt, amit mondott” (Mózes második könyve 32. fejezet 7-14. versek).
Utolsó kommentek