El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2006.08.15. 14:56 Mattheo Guilleaume

Budapest, ez a csodálatos város I.

A lány belelendül, az asztalunk felé oldalaz, a feneke hol az egyik, hol a másik oldalon, még mindig hátat fordít nekünk. Feltupírozza a haját, aztán hagyja, hadd omoljanak vissza a fürtjei. Szőke hajzuhatag, angyali démon. Felénkvág a tekintetével, ring és vadul hullámzik a teste...

A Dunához akarunk lejutni. Háromszor-négyszer is bekanyarodunk, és háromszor-négyszer is visszaballagunk, mert zsákutcába botlottunk, gyárteleppel végződő zsákutcába asztali lámpás portás fülkével vagy fekete pólós kidobóemberrel. Úgy tűnik, Újpest metafizikai valóságának városrendezési tükörképében bolyongunk kiúttalanul. A város könyörtelenül ráncigál vissza újra és újra a Váci útra Hyundai autómosójához, meg egy lakókocsiból átalakított büféjéhez, ahol a kartonpapíron vastag és zsíros a sült krumpli, a ketchup pedig édes és konzervízű. A teliholdas Megyeri úti temetőben fesztiválhangulat uralkodik, itt minden sivár és lélektelen.

A baloldalon kocsma tűnik fel. Megfáradtan és szomjasan térünk be, mint kóborlovagok, megkergültek egy normális világban. Azt kérdik, kérünk-e citromot a vörösborunkhoz. Azt mondjuk nem. Három perc múlva megkapjuk a vörösborunkat vizespohárban és citromkarikákkal. Fegyelmezzük az arcvonásainkat...

Két fiú van még ott, meg egy lány. A belső teremben táncolnak. Az egyik fiú szorosan odasimul a lány hátához, a másik elnyújtottan csókolózik vele tövig és nyelvesen. Mellettük négy vagy öt játékgép citrom-, meg narancssárga villódzó gombokkal. Egy birodalmi romboló belseje a 70-es évekből. A lány néhányszor ránk pillant. A tapétás falat bámulom helyette, a jó modoromból ennyire telik.
 


Aztán lejár a szám, kiröppen kérői karjai közül, és új dalt választ a zenegépnél. Nem megy vissza, hanem megáll a két terem között az ajtónál, széttárja kezét, és megvonaglik a teste. A fiú a csillagrombolóban marad, felemeli a karjait, csípőjét ringatja, mint egy törzsi harcos, és eksztatikus arccal mered a plafonra. A lány belelendül, az asztalunk felé oldalaz, a feneke hol az egyik, hol a másik oldalon, még mindig hátat fordít nekünk. Feltupírozza a haját, aztán hagyja, hadd omoljanak vissza a fürtjei. Szőke hajzuhatag, angyali démon. Felénkvág a tekintetével, ring és vadul hullámzik a teste, hiányzik néhány foga.
 

Könyörgőre fogom a dolgot, a kocsmárosnét keresem esdeklő pillantásommal. Amióta megérkeztünk, kivirágzott, és a figyelmesség apró jeleivel halmoz el bennünket. Most csak mosolyog, mint egy Szfinx, áthatolhatatlanul. Visszafordulok a tapétámhoz, és elszántan bámulom. Egyszer mindennek véget kell érnie. A lány éppen most teszi kockára az életünket. Idegesen dobolok az asztalon...

(Az illusztráció Szüdi János munkája, www.szudi.hu...)

1 komment

Címkék: budapest személyes társadalom vakvágány


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr62147914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Retexis 2007.10.18. 12:13:29

Szuper a festmény.