El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2009.11.03. 11:40 Brunthall lépcső

Amikor az ember a saját halottjának tekinti magát

A Larry King show Halloween kapcsán meginterjúvolt kétajtós szellemirtó szekrényei és a fogalmak virtuális sírkertje mellett a magyar média egy zseniális hazai akcióról is megemlékezett halottak napján.

Tesch Kata és Szabó Ildikó egy őrségi zsákfaluban félszáz, az elhunytak és kitelepültek monokróm portréival nyomott fekete léggömböt helyezett ki az arcképmások egykori otthonainak környékén. A bizarr installáció november elsejétől tíz napon át lebeg a lakosok között.

Az alkotók egy olyan súlyos demográfiai-szociológiai változásra kívánják fölhívni a figyelmet, amely a belső migráció következtében az elöregedő falut szépen lassan nyaralóteleppé alakítja. Az elmúlt évtizedekben mintegy másfél millióan vándoroltak el a vidéki térségekből az ország gazdaságilag fejlettebb területeire. A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus által kiírt "Az én kis falum" című pályázati felhívásra készült mű helyszínén, Hegyhátszentmártonon, ma már kevesebb mint hetven ember él.

Az alkotók public art projektjük folytatásaként egy videófilmet is készítenek, ami azt vizsgálja, hogyan él együtt a falu a szeretett személyek szellemével, és milyen mértékben bolygatja fel az egyébként nyugodt kis közösség életét a mű. Ezt egyfajta terápiának szánják, a múlt kibeszélésének, megosztásának. És persze, a halál rögzítésének.  A mediátori szerepkör mellett azonban más izgalmas síkjai is vannak az installációnak.

A többi bőr lenyúzogatása

A falu főutcáján, a buszmegállóban, a kereszteződésben hajladozó szellemek jó ellenpontozásai annak a hazai halálkultúrának, amely kellő távolságban, lehetőleg a település szélére helyezi leginkább az élők örök nyugalmára halottait. Ám ez nem mindenhol van így: Sanghaj és Párizs központjához például szervesen kapcsolódnak kegyhelyek. A horvátországi Primosten pedig talán az egyik legszebb példája a holtakhoz való viszonyulásnak: itt található ugyanis a világ legjobb panorámájával rendelkező temetője. A helyiség legmagasabb pontján, a központban van, nem lehet kikerülni, az élet körülötte és alatta zajlik.

De Tesch és Szabó installációja, amelynek munkacíme még Re-habilitáció, azaz helyreállítás, rendbehozatal volt, majd Re-habitáció, tehát valamiféle tartózkodási hely-re-állítás, újraköltöztetés, vagy akár föltámasztás lett – nem csupán az elhelyezés szempontjából határsértő.

Ráébreszt minket arra a képességünkre, amit egyébként is csinálunk, és ez a banalitás mindennél felforgatóbb tud lenni. Mindig föltámasztjuk a halottakat: a múltat, a személyeket, szobor, történelemkönyv, fénykép, és még ezer más dolog formájában. Mániákusan próbáljuk megőrizni az alakot, arcot. Nemrégiben elhunyt volt alsós osztálytársam képét szinte a gyászjelentéssel egyidőben mentem le az iwiwről, megelőzve azt a kínos pillanatot, amikor majd nem tudom pontosan magam elé idézni a vonásait. A számunkra fontos személyeket mindig megelevenítjük: ismerős Melinda az apjáért lett ügyvéd, és azért csinálja úgy a dolgokat, ahogy, hogy az apja büszke legyen rá.

A fekete héliumos műanyag is erre hajaz: a halállal perverz játszmázást folytatunk. A lufi a halált egyfelől vásárivá teszi , felidézi a búcsúkat, másfelől a rányomott arcoknak erős jelenlét-érzést ad, ahogy a gömb forma a fotónak térhatást kölcsönöz. A légnemű tartalom pedig a lélekkel, és az utolsó lehelettel operál.

Ugyanakkor bármilyen eleven is ez a megjelenítés, mégsem a halloweenes maszkok nyers horrorisztikussága köszön vissza az installációban. A monokróm képek miatt a megidézett alakok halottként vannak jelen: nem próbálják letagadni, hogy meghaltak, hiszen nem színesben, hanem számunkra nem mindennapi fekete-fehér kombinációban idéződnek meg a térben.

A fekete, fényes felületű lufi a visszatükröződés miatt is telitalálat: teret ad az arcnak, és hátteret a test nélküliségnek. Az egyik idős asszony az égből tekint le, egy fiatal lány feje mögött gyümölcsös látható. Ez a (hát)tér azonban torz. A tükröződés tökéletlen, jelzi az interferenciát, jelzi, hogy itt más anyag van már jelen, mint megszoktuk. Így amennyire zavaróan jelenlevővé válnak az arcok, ugyanannyira hangsúlyt kap az elérhetetlenségük is. Ebben a magányban pedig nem marad más, minthogy az ember végre a saját halottjának tekintse magát. 


7 komment

Címkék: halál művészet vidék


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr751495013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Editor Bob 2009.11.03. 15:24:46

Szvsz ha a kitelepültek még élnek, elég bizarr dolog őket a ténylegesen meghaltak között ábrázolni. Egyébként a lufikon szereplők hozzájárultak a képmásuk felhasználásához?

macskaköröm 2009.11.03. 16:38:42

Kiváló projektnek tartom a művet, az elemzést pedig nagyon élveztem - szt hiszem, ezt nevezik értő interpretációnak.

Piimpa 2009.11.03. 16:48:42

sziasztok. Tesch Kata üzeni, hogy igen hozzájárultak. Természetesen kérték a falu hozzájárulását is az akcióhoz.

kár, hogy arról nem írtak a cikkben, hogy az alkotók szerveztek egy rendezvényt, amelyen kétszázan vettek részt, mindannyian ott élnek vagy egykor ott éltek a faluban. Jelenleg kábé hatvan ember lakik ott, tehát ebből is látszik, hogy az akcióval összehozták kicsit a szétcsúszott közösséget. ez mondjuk szerintem sokkal fontosabb annál, hogy milyen is volt pontosan a luftballon visszatükröződése.

Piimpa 2009.11.03. 16:50:58

@Piimpa:

ehh, szóval a második bekezdés az én véleményem. a kata kért meg csak arra, hogy válaszoljak a feltett kérdésre.

brunthall lépcső 2009.11.03. 17:09:22

@Piimpa: engem most nem az a része érdekelt, amit említesz, bár kétségkívül nagyszerű dolog, hogy annyian elmentek. Katának üzenem, hogy szívesen interjúznék majd vele (velük), a film kapcsán, - és ezt akkor neked mondom Piimpa, abban több érvénye lesz nem csak arról beszélni, hogy hányan, hanem hogy hogyan vettek részt az emberek..