Az ünnep fogalma zavarba hoz. Két gyermekem van, az első már érti és értelmezi, ami körülötte történik, én pedig még mindig nem tudom, miért is ünnepelünk. Most nem a közhelyes témát szeretném előrángatni: hogy legszentebb ünnepeink üresek, a vásárlásról szólnak és már csak a megvett tárgyak és elfogyasztott ételek mennyiségében térnek el a hétköznapitól. Nem ez a szint érdekel, vegyük úgy, hogy ezen a vitán és megállapításon már túl vagyunk. “Természetesen” az ünnep másokkal ünnep, van lelki síkja és a fent említetteknél több tényezőben válik el a hétköznapitól.

Ettől a ponttól kezdve azonban bizonytalanság fog el. Emlékszem, hogy ez a kellemetlen érzés a feleségemmel eltöltött első közös karácsony után tört ránk. Egyszeriben meglepett minket a felismerés, hogy “ő és én vagyok az ünnep”. Ha mibennünk nincs ünnep, akkor sehol nincs, ha mi nem sugározzuk ki, akkor üres marad a gyertyákkal feldíszített szoba, haldokló fenyő marad a karácsonyfa, mázolt dísz a húsvéti tojás. De miért nincs ünnep önmagában, tőlünk függetlenül?

Azóta kutatok, és keresem az ünnepet, hátha megtalálom valahol. Vágyakozva és irigységgel gondolok a zsidókra, akiknek erős és szép ünnepeik vannak, és akiket ezek tartottak meg évezredekig. Részt vettem több kabbalat Sabbathon, mikor a hithű zsidó lelkét és lakását feldíszítve várja az ünnepnap bejövetelét. Minden péntek este megtörténik náluk az, amire vágyom: jön az ünnep megállíthatatlanul, és az ember üdvözli és lakásába fogadja. A férfiak felteszik a kipát, mert a szombat nem csak idő, hanem tér is - föléjük vont sátor.

De irigylem a katolikusokat is. Évek óta kísérletezünk az adventtel, de kifolyik a kezünk közül. Vagy elfelejtjük meggyújtani a gyertyát, vagy ha nem, akkor meg ég, minden értelem és jelentés nélkül. Emlékszem egy barátom idős nagyszüleire, akik húsvétkor kipakolták a díszes evőeszközöket és a megszentelt kenyeret, ami egyenesen a templomból, a pap elől került az asztalra. Sóvárogtam, hogy nekem is legyen ünnepem, ami rajtam kívül él, és hív engem, hogy vegyek rajta részt. De amióta saját családom és házam van, sokszor úgy érzem, nem jött el még hozzánk az ünnep.

Feltettem a kérdést, hogy hol vannak az én gyökereim? Miért nincs nekem ilyen ünnepem? Rendezett, szerető családból származom. Édesapám korán elvesztette református apját, de egy kevéske hagyományt mégis sikerült átmentenie: minden karácsonykor szenteste előtt elvitt minket a temetőbe, és karácsony reggelen a pasaréti református templomba. Édesanyám egy vidékről felköltözött, modernizált és vallástalan “szocialista” család gyermeke. Szinte semmit sem örökölt, de az évek alatt kikupálta magát, ikeás magazinokat, skandináv könyveket bújt, és csodálatos fénybe öltöztette az ünnepeket. Majd lettek bejáratott családi szertartásaink: karácsonykor a férfiak a temetőbe mennek, lányok (édesanyám egy személyben) fát díszítenek, csengettyű hív a szobába, együtt imádkozunk és az ajándékokat egyesével adjuk át, óriásit eszünk, késő estig beszélgetünk, olvasgatunk, majd 25-én reggel templom, délután közös ebéd az unokatestvérekkel, és vége.

Mégis, ez az, ami egy szempillantás alatt szertefoszlott az első “önálló” karácsonyunkkor a feleségemmel. Vártuk az ünnepet, de nem jött el, helyette inkább a sok frusztráció, hogy meglegyen a fa, a hal, a temető, az imádkozás, az ajándék, minden. Majd jött a felismerés, hogy az ünnep annak minden lelki és testi áldásával nem jön el soha. Vagy megteremtem, vagy nem. Sajnáltam is a fiamat, hogy nem kap tőlem semmit, mert nincs mit átadnom - az ünnepből elveszett valami apám és az ő apja között. Amit én kaptam, az már nem az önmagában létező ünnep volt, hanem édesapám és édesanyám jelleme és ereje. Ők felrajzolták az ünnep kontúrjait, mi pedig gyermekként aláálltunk. Ez azonban kicsi ünnep volt - ember alkotta. Nem volt olyan nagy, hogy a fiam háza, és az ő fiának háza is aláférjen. Odalett a zsidók és keresztények (és Krisnások, muszlimok és druidák, sámánok, táltosok) minden világot betakaró óriási sátra.

Most már nyugodtabb vagyok. Látom azt is, hogy mit kaptam. Minden divatos szó nélkül próbálom megfogalmazni: Apám is, én is más világ gyermekei vagyunk. A nagy ünnepi sátor elveszett ugyan, de a kapcsolatok léteznek és valódiak. Az ünnep szubjektív lett, számunkra elvesztette egyetemességét és ezért nem talál ránk, vagy inkább: nem vesszük már észre. Én le merem írni, hogy nem gondatlanság történt, hanem ettől az örökségünktől, emberi voltunk egyik tartópillérétől megfosztottak minket (ahogy C.S. Lewis, a Narnia Krónikáinak írója fogalmazott egyik könyvében: nadrágot hordó városi majmokká változtattak minket), és nem szabadabbak vagyunk, hanem inkább kisemmizettek. A vágy azonban nem múlt el és sátor híján sokan egymásba kapaszkodunk, mint a lakatlan szigetre vetődött, ruhátlan hajótöröttek, akik egymást melengetik. Többek között ez az, amit kaptam édesapámtól, és ezt adhatom tovább. A fiam egyszer, egy ettől megint eltérő világban úgy gondolhat majd ránk, hogy nehéz, ünnep nélküli világ volt a miénk, de volt benne közelség, személyesség és ragaszkodás.

Ettől függetlenül halálomig várni fogom az ünnep visszatértét. Amikor már nem a közösség teremti meg az ünnepet, hanem az ünnep a közösséget. Amikor azok számára, akiknek kapcsolatai sérültek, rosszak és hiányosak, nem lesz halott az ünnep, mert köztünk lesz újra, mert Isten visszaadja azt az embereknek. És erre van remény.