El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2012.09.03. 15:10 Kósa Balázs

Függelék

A cikk a Posztmodern és a dinamiterók című, hatalmas sikert aratott publikáció kiegészítő anyaga kettős irányultsággal. Először Wittgenstein, majd Derrida néhány észrevétele valamint a monoteista, keresztény teológiák lehetséges kapcsolódási pontjaira mutat példákat; másodjára pedig a posztmodernnek a nemzeti identitáskereséshez, -tudathoz fűződő viszonyához ad szempontokat a Kárpát-medencei helyzetbe ágyazottan. Teszi mindezt a teljesség igénye nélkül, inkább jelzésszerűen, mégis inspirációs szándékkal.

Secundus

A posztmodern második premisszája ‒ az első az iménti, dinamiterókat érintő írásban olvasható ‒ szerint szavaink, jelrendszereink nem valamiféle nyelven túli valóságra referálnak, hanem ők maguk teremtik ezt a valóságot. Descartes még az emberi szubjektumban, a gondolkodásban lelte meg azt a biztos pontot, amiből kiindulva aztán nekifoghatott a világ jelenségeinek fölfejtéséhez és magyarázatához. A beérkező információkat az emberi ész és racionalitás szűri, értékeli és osztályozza kívánatos esetben mindenféle előítélet nélkül. Azzal azonban már Descartes is tisztában volt, a külső környezetet tökéletlen érzékszervek közvetítik, ezért szükségképpen fel kellett tennie a kérdést, mi a garanciája, hogy nem valamiféle eltorzult realitással találkozik-e végső soron szisztémájának autonóm gondolkodója. A francia még Istenben lelte meg minderre a biztosítékot, akinek jóságával nem férhet össze, hogy ily rútul becsapja, s valamiféle látszatvilágban hagyja botladozni teremtményeit. A modern filozófusai ebben a tekintetben némiképp módosították aztán Descartes tézisét, a szubjektum és az őt körülvevő világ viszonyának problematikája mindazonáltal végig az éra diskurzusainak fontos témaköre maradt ‒ Kant. A gordiuszi csomót Wittgenstein vágta ketté végül, aki szerint, mint föntebb már szerepelt, nincs olyan tőlünk független létszelet, ideahalmaz vagy bármi, amit valóságként címkézhetnénk, s amiről, amikor beszélünk, beszélnénk. Ehelyett a közösségi nyelvhasználat teremti a realitást. A hazaszeretet magasztos érzülete például, mint olyan nem létezik egyetemlegesen, mindentől és mindenkitől függetlenül. Ha valakit sokszor cipelnek zászlós, himnuszos felvonulásra családilag, az élményekhez kapcsolva a hazaszeretet szót emlegetik, emellett a nebulót a suliban is a patriotizmussal traktálják, akkor előbb-utóbb megtanulja a kifejezés közösségen belüli korrekt használatát, és a benne támadó érzéseket is azonosítani tudja ezáltal. A descartes-i kérdés így értelmét veszíti tehát, hiszen a szubjektum mindig „helyesen” érzékeli az őt körülölelő valóságot, ami nem egyéb, mint közösségei jelrendszereinek benne történő lecsapódása.

... ily módon a dekonstrukció „valódi” természete szerint az igazság eljövetelét sürgető vágy, ami kérlelhetetlen precizitással semmisíti meg e világ talmi próbálkozásait.

Talán szimpatikusabbá teszi Wittgenstein felismeréseit, ha végiggondoljuk, a monoteista vallások hívei számára is hasonló módon telik meg tartalommal az Isten szó. Az Isten önkijelentése a liturgiában való részvétel által, az imádságon keresztül, valamint az egymással és a közösségen kívüliekkel szemben megszabott viselkedési normák szerinti cselekvések megcselekvése ‒ felebaráti szeretet gyakorlása ‒ segítségével (is) történik. Azaz a közösség jelrendszere, kultúrája felhasználásával. Ily módon, amikor egy ateista és teista az Istenről beszél, akkor habár ugyanazt a kifejezést használja, két különböző valóságdarabra utal, hiszen az előbbit egészen eltérő jelrendszer és kultúra kondicionálta, mint az utóbbit. S így az Isten halott is lehet akár. Ugyanez a megfigyelés a különböző keresztény felekezetek korábbi, csak nekem lehet igazam felfogású párbeszédét is lényegesen meg tudta újítani (George A. Lindbeck: A dogma természete). Wittgensteint támasztja alá az a kísérleti eredmény továbbá, miszerint ha valakinek a szülei babakorában a kékre és a zöldre ugyanazt a szót használják, akkor a két színt felnőttként sem tudja már megkülönböztetni egymástól, nem úgy programozódott az agya tudniillik.

Derrida aztán ezzel az alapvetéssel mondhatja: „semmi sem létezik a szövegen kívül”, vagy „semmi sem létezik a kontextuson kívül”. Majd innen elrugaszkodva mutathat rá az összes nyelvi, fogalmi konstrukció, kultúra viszonylagosságára. Szerinte minden ilyen hálózat mesterséges megkülönböztetésekre, előfeltételezésekre épít. Ha ezeket feltárjuk, azaz dekonstruáljuk a jelrendszert, rögtön napvilágra kerül annak efemer, de legalábbis partikuláris mivolta. Előfordulhat, a hazaszeretet egy pigmeusnak semmit se jelent, az anyatermészettel viszont olyan kapcsolatban él, amiről a Kárpát-medencében élő lokálpatrióta álmodozhat legfeljebb. Mindezek a megállapítások természetesen odapasszinthatók a posztmodern metanarratíva-irtó szenvedélyéhez (az első premissza), sőt lényegében annak elméleti hátterét szolgáltatják ‒ hiszen amint láthattuk, egy hazaszeretet kultiváló metanarratíva sec-perc alatt egyszerű és halandó narratívává alakítható.

Azon persze el lehet vitatkozni, hogy a zsidó vagy keresztény jelrendszer nem egy e vallások nyelvén túli, minden szövegen túli valakire mutat-e valójában. Derrida mindenesetre egyik legutolsó munkájában így ír: a dekonstruáló analízis „mindig valaminek a nevében történik, valaminek, ami már bizonyosan nem dekonstruálható tovább”. Ez a valami az igazság nála. Az igazság egyetlen nyelvi, fogalmi rendszerben sem található meg igazán, ily módon a dekonstrukció „valódi” természete szerint az igazság eljövetelét sürgető vágy, ami kérlelhetetlen precizitással semmisíti meg e világ talmi próbálkozásait.[1]

Egy hithű kereszténynek (monoteistának) mindezek után csak az igazság szót kell kipöckölnie, majd az Isten szóval helyettesítenie,[2] s máris az ismerős tájak simogatóan biztonságos atmoszférájában találhatja magát (nem mintha a derridai építmény ne lenne kolosszális eme transzláció nélkül is). Az Istenen(, a szereteten, világosságon, Lelken) túl és kívül nem létezik semmiféle időtálló, lényegi érték vagy valóság. Ebben a világban, azon túl és kívül egyedül az ő fénye ragyog, ehhez képest bármelyik dicsőséges emberi konstrukció, így a konzervatív hazaszeretet és a liberális haladás, efemer léptékű álcsillogás csupán.

Ez lehet a Derrida teóriáiból levont egyik keresztény (monoteista) következtetés. A másik az Istenről direkte megfogalmazott kijelentésekhez kapcsolható. A keresztény (misztikus) teológia minél közelebb kerül Istenhez, mint Istenhez, annál inkább csöndesül el, s tudatosítja, állításai egyre tökéletlenebbül ragadhatják csak meg a kutatott és imádott lényt. A Szent valósága köré vont egy méter sugarú körön belül elnémul minden szó, s széthull minden gondolat. Ha úgy tetszik, az Isten dicsősége, súlya dekonstruál, s ami még ennél is beljebb van, az ember számára áthatolhatatlan, de édes sötétség csupán. (Ennek fényében érthető meg az is, hogy egy illetéktelennek vélt, a Szentháromság belső életére vonatkozó megjegyzés végül az egyház szakadásához vezetett ‒ nem egyedüli okként természetesen.)

„Mert ha Isten természet, akkor semmi más sem természet. Ha mindaz, ami Istentől különbözik, természet, akkor Isten nem természet; hasonlóképpen, ha mindaz, ami Istentől különbözik, létezik, akkor Isten az, aki nem létezik" ‒ írja Palamoszi Gergely. Ez nem Derrida (hanem Palamoszi Gergely), de érthetőbbé teszi azt, ami Derrida, és viszont.

Tertius

A posztmodern harmadik premisszája az ahistorikus, belső lényegében független ént kérdőjelezi meg, a cogito ergo sum egóját, akinek racionalitása, gondolkodása valamilyen általános, minden emberre jellemző forrásból táplálkozik. Ezzel szemben a posztmodern szerint minden egyén csakis a különböző meghatározottságainak metszéspontjaként érthető meg; az én társadalmi helyzetének, népének és történelmének, nemének, családi hagyományainak polifóniája, nem pedig ezeken túli valaki, akinek személyiségmagván valamiféle könnyen lefejthető héjként feszülnek az iménti konstrukciók. Azaz az én- öntudat nem eleve létező adottság, hanem annak kialakítása föladat (Paul Ricoeur), melynek megoldása elképzelhetetlen az egyént körülvevő közösségek beható ismerete, visszajelzései nélkül.

Ebből következik az a gondolat is, amit Szabó István fogalmazott meg ‒ éppenséggel nem a posztmodern védelmében ‒: „Miről kellene hát beszélnünk? Nyilván, a (feltáratlan és) lezáratlan múltunkról, aztán ezzel egyidejűleg a jövőnkről, és persze az emberlét legmélyebb kérdéseiről – itt és most […] a hit szabálya szerint megtalálnunk a szót arra, amit el kell mondanunk – nekünk itt Hungáriában (a kicsiben és a nagyban): az evangéliumot kell mondanunk, hungarusul, vagyis a sorsunk nyelvén. Éppúgy, ahogy Püskösdkor megtette a Lélek, és nem fanyalgott, hogy a szittyákkal kezdődik a sor.” Az evangélium soha nem valamiféle mattfényű, semleges térben hangzik tehát, hanem egy nép által kifeszített térben annak felbecsülhetetlen egyediségével, múltjával, jelen esetben ­- egyebek mellett - búboskemencéken nyújtózó macskáival és József Attilájával.

„Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!” (Jeremiás könyve 17. fejezet 9. vers), s emiatt a hungarus evangéliumnak készséggel kell fogadnia minden segítséget, ami szívének csalárdságán segít...

Mindemellett pontosan a posztmodern lehet az, ami felfedheti és érthetővé teheti a múlt század hungarus evangéliumának tragédiáját, amennyiben a posztmodern üdvözli a különbözőséget, s abban nem veszélyes ellenfelet, hanem kiegészítő partnert lát. Ezzel szemben a hungarus evangélium nem egy jelentős alakja a tőle idegennek vélt népben és vallásban fenyegető ellenséget, nem pedig olyasvalakit feltételezett, akinek sajátos színei, különbözőségei gazdagítanak és kitágítanak, párbeszédre biztatnak és kényszerítenek. A hungarus evangélium az asszimilációt kevés kivételtől eltekintve csakis a teljes nyelvi, társadalmi és vallási beolvadásként tudta elképzelni, s ha a másik fél erre nem volt hajlandó, akkor két évezredes, keresztény szitkokkal bélyegezte meg anélkül, hogy bármikor is megkérdőjelezte volna állításainak igazságát, ehelyett azokat magától értetődő, mindenki számára nyilvánvaló valóságként fogadta el. Így Prohászka Ottokár, aki szerint: „A zsidóság erkölcstelensége, lelkiismeretlensége, az az elvetemültség, melynek nincs törvénye, az az elfajult szellem, melynek csak torz fogalmai vannak a jóról, szépről s az erényről, s melyek valóban csak a keresztény gondolat szatírájául szerepelhetnek, az az erkölcstelen kegyetlenség, mely a keresztény népet ellenségnek tekinti, s következőleg a konkurenciában minden eszközt jónak, minden módot becsületesnek tart, mely a kereszténység megfojtására alkalmas ‒ mondom, ez az erkölcsi alávalóság volt kezdetektől az oka a kereszténység kárhoztató, megbélyegző ítéletének a zsidósággal szemben.”[3]

Emiatt a hungarus evangélium mégiscsak jól teszi, ha karon fogja posztmodern kollégáját, hosszú sétára invitálja, s kifaggatja a filozófiai eredményeken túl az előítéletek kialakulására vonatkozó szociálpszichológiai kísérletek részleteiről is, amelyek szintén a posztmodern mai színes hátterének lényeges elemét képezik. Egyrészt, mert „Aki bölcsekkel jár, bölccsé lesz” (Példabeszédek könyve 13. fejezet 20. vers), másrészt, mert „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!” (Jeremiás könyve 17. fejezet 9. vers), s emiatt a hungarus evangéliumnak készséggel kell fogadnia minden segítséget, ami szívének csalárdságán segít, harmadrészt, mert, mint kiderült, a posztmodern történelmének megértésében és értékelésében is segít. Az iméntieknek persze nyilvánvalónak kellene lennie posztmodern nélkül is akár, ám úgy tűnik, a KDNP-nek például még mindig nem sikerült felfognia mindezt a majd hét évtizede zajló, elmélyült és lényeges áttöréseket hozó zsidó-keresztény párbeszéd szolgáltatta keret mellett sem. (Ugyanakkor a magyarságnak és kereszténységnek nagyon szép megnyilvánulását láthatta mindenki, aki a Művészetek Völgyén ellátogatott Taliándörögdre és megtekintette Füle Tamás Csenddé lett című videóinstallációját a falu református kántortanítói házában.)

Röviden szólni kell még a harmadik premisszából fakadó további alkalmazási lehetőségekről, úgy mint a néger méltóság fekete teológiájának írásairól, melyek a meggörbedt cigányság nem csupán pozitív, de egészséges énképének kialakításában jelenthetnek inspirációt, vagy a mujerista publikációkról, amik a cigányságon belül az asszonyok és lányok helyzetének megértésében és a segítségnyújtásban játszhatnak lényeges szerepet. Lehetne még folytatni a sort, de inkább.

Búcsúzkodom.

[1] Az összefoglalás Kevin J. Vanhoozer: Theology and the condition of postmodernity: a report on the knowledge (of God), valamint Nancey Murphy és Brad J. Kallenberg: Anglo-American postmodernity: a theology of communal practice című tanulmányok alapján készült. The Cambridge Companion to Postmodern Theology, 2003, 3-25 és 26-41 oldalak.

[2]A keresztényeknek minderre jó alapot szolgáltat Jézus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” kijelentése, ahol az igazságként fordított görög szó, αληϑεια (alétheia), a valóság jelentéssel is bír, aminek józan és megfontolt tudomásul vétele után, meglátásom szerint, az összes Derrida fan filosznak megkeresztelkedésre kellene jelentkeznie.

[3] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, 297 oldal.


Szólj hozzá!

Címkék: társadalom keresztények Prohászka Derrida Wittgenstein


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr314749427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása