„A megértés nem azt jelenti, hogy eltagadjuk egy dolog botrányos mivoltát, hogy előzményekből próbálunk következtetni a minden előkép nélkülire, vagy hogy olyan analógiák és általánosságok segítségévével magyarázzuk a jelenséget, amelyekből kikopott a valóság ereje és a tapasztalat döbbenete. A megértés azt jelenti, hogy tudatosan viseljük és vizsgáljuk a terhet, amelyet a század embere visel – nem letagadva a súlyát, de nem is összeroppanva alatta. A megértés röviden azt jelenti: előítéletek nélkül, figyelmesen szembenézünk a valósággal és elviseljük, bármi legyen is.” (Hannah Arendt)

Az expozíció

Sok víz folyt le a Dunán, csábos, copfos, olajfoltos hullámok, cívis spleenbe süppedt, dülledt szemű halak és vízihullák, mióta május 19-én Bölcskei Gusztáv a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke és Győri János, a Református Művelődés- és Iskolatörténeti Kutatóintézet igazgatója a debreceni kollégiumban felavatták Horthy Miklós emléktábláját mintegy hódolatuk jeleként. Az eseményt követő első napok szikrázó bűvöletében az ember várta, hogy ennek nyomán elindul valami a református berkekben, vita, konfrontálódás, tisztulás. Elvégre, ha a paritás elvéről egy pillanatra megfeledkezünk, Bölcskei Gusztáv mégiscsak a református egyház afféle első embere, a kormányzó rehabilitációjára vonatkozó kísérletek erős indulatokat gerjesztenek az országban, ez pedig egy meglehetősen határozott állásfoglalás az egyik oldal mellett, ami remélhetően sok egyháztagban komoly ellenérzéseket kelt. Már azokban, akik nem feltétlen repesnek a boldogságtól, ha a felekezetük rendre azzal tarol a sajtóorgánumok címoldalain, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom illegalitásba vonult radikális szárnyának szolgáltat agitációs anyagot. Mert a kis Hegedűst még csak-csak magába nyelte valamiképp a súlyos egyháztest, marginalizálta – ha ugyan – a hájredők között, de a saját vezetőjével ezt így mégsem teheti talán. Szóval, az ember fia várta a folytatást.

A kampány címe ("Voltál ma már csendben?") többszöri újraolvasás után is megtévesztett, és agyam egyik felének meg kellett győznie a másikat, hogy ez nem egy újabb keresztény szlogen. Hiszen az elvonulás gondolata egyik világvallástól sem áll távol, sőt bizonyos elmélyülés, megismerés, illetve párbeszéd alapvető követelményeként kezelik a csendet. (Itthon is egyre népszerűbbek például a csendes lelkigyakorlatok, ahol vállalni kell a többnapos hallgatást a nemes cél érdekében.)

A szervező nonprofit kft. célja sokkal kevésbé spirituális: felhívni a figyelmet a  hallásproblémákkal küzdő emberek helyzetére. Annyival több ez például a Láthatatlan kiállításnál, hogy a prevencióra is nagy hangsúlyt helyez. A honlapon közölt elrettentő adatok nem tűnnek túlzónak: mire a mai fiatalok 50 évesek lesznek, háromszor annyi hallókészülékre lesz szükségük, mint a mai középkorúaknak.

Erich Fromm 1976-ban írta meg To Have or To Be? című könyvét. Ebben többek között arról értekezik, hogy hatott az emberiségre az ipari forradalom után kialakult világrend, és az, amikor kezdett kiderülni, hogy az általános jólét (az egyenlőség, az ingyenes közoktatás, egészségügy és az állandó fejlődésbe vetett hit ígéretei) nem valósítható meg, illetve nem tartható fenn. Számomra az érdekes ebben az, hogy milyen mély szakadék van (volt akkor?) a feltámadt igény és a realitások diktálta feltételek között. És mintha korunkban ez az igény egyre inkább elbújna, eltűnne a mainstreamből, és átvenné a helyét a közöny és a túlélésért folytatott harc. Azokra az emberekre gondolok például, akik kivívták a nyolcórás munkaidőt - hol vannak ezek az emberek most? Céljuk lényegében meghiúsult; a fejlett világban eltűnt az igény a nyolcórás munkaidőre: beletörődtünk, hogy ez sem tartható. Ezzel egyidejűleg hat egy másik tendencia, amiről, azt hiszem, a munka világának egyáltalán nincs tudomása. Az inga kileng a másik oldalon, mondjuk a látszólag lényegtelen, mert távoli, oldalon: a gyereknevelésben. Pszichológusok hosszú évek óta írnak arról, milyen torzulással jár, hogy a gyerekek kiskoruktól kezdve a napjaik jó részét nem számukra fontos felnőttek körében töltik, hanem intézményekbe terelik őket. Az ehhez hasonló eszmefuttatások korábban a többség számára ábrándos elképzelések voltak, míg ma ez kezd lenni az ideál. Egyre népszerűbbek a Waldorf-iskolák és - óvodák, de miközben a pszichológusok flow-ról és a kreativitásunk kibontakoztatásáról beszélnek, addig mi, felnőttek a munkahelyünkön napi 10-12 órát dolgozunk ilyen-olyan körülmények között, flow-t és kreativitást (ide értem pl. az újítás minden formáját és a kezdeményezőkészséget is) teljességgel nélkülöző munkakörökben.

Françoise-Hélène Jourda annyi energiával rendelkezik, hogy ha ezt valamiféleképpen elektromos  árammá lehetne alakítani, nem aggódnánk a fosszilis energiahordozók rohamos csökkenése miatt. Ez volt az első benyomásom a 2009-ben őáltala életre hívott Blue Award idei díjkiosztó ünnepségén. Bevezetőjén kívül csak a bécsi Műegyetem kupolatermének óriási látszógerendás födémjére, meg arra emlékszem, hogy úgy izgulok, mint a tegnapelőtti BL meccs tizenegyes rúgásainál, ugyanis két magyar építész terve is bekerült az idei legjobb tizenegybe.

A nemzeti imádságnak nevezett Himnusz sorai nagyszerűen rávilágítanak a magyarság történelemszemléletére. Ez nagyjából a nemzetállamok létrejöttekor, a 19. századra kristályosodott ki és a mai napig cipeljük, letehetetlen teherként, eggyé váltunk vele, mint teknős a páncéljával.

Milyen is valójában és miben gyökerezhet ez a történelemszemlélet? Amennyiben egy nép, nemzet történelemszemléletét vizsgáljuk, akkor voltaképpen a magáról alkotott képét vesszük szemügyre. Ez pedig szorosan összefügg a nemzet identitásának kérdésével. A magyarság mint nemzetállam a 19. században jött létre, ennek gyökerei azonban már a 15. században megjelentek. Mint ahogy azonban a középkorban, kora újkorban a nemzetbe kizárólag a kiváltságosak, tehát a nemesség tagjai számláltattak, ekkoriban a közösséghez tartozáson a Magyar Királysághoz mint területi egységhez való tartozást tekintették. Ezzel a gondolattal fonódott össze a humanizmus pátria-képzete, egyfajta úgynevezett hungarus-tudat. Ez azt jelentette, hogy nem az etnikai hovatartozás számított elsősorban, hanem az adott területen található államhoz való tartozás. Ugyanakkor az is igaz, hogy már az antikvitást magasztaló reneszánsz idején megjelent egy a korábbinál erőteljesebb érdeklődés a történelmi múlt iránt. Így volt ez nálunk is. A tudós humanista, reformátor bártfai Leonard Stöckel német eredete ellenére büszkén írta az egyeteme anyakönyvébe a neve mellé, hogy ő bizony hungarus, ám kortársa, az erdélyi, vegyes származású humanista Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek már nevében is megjelölte „oláh”, azaz román eredetét.

Nyolc éve ismerjük egymást. Vagy tíz? Alig változtál. A hajad. Igen, a hajad akkor még fekete volt. Szürkésfekete. Most tetszik ez a narancssárgás árnyalat. Meg tetszik, hogy erre is figyelsz. Hogy nem hagyod el magad. „Éhes vagyok, segítsenek!” – emlékszem, már akkor is ez volt a szöveged. Szeretem ezt a letisztultságodat. Hogy kerülöd a fölösleges díszítőelemeket, a hat gyereket otthon és az ellopott vonatjegyet. És hatékony vagy. Nem engeded, hogy csak úgy elmenjünk melletted. Kiköveteled magadnak a figyelmet. Éhes vagy, és erre nincsen válaszunk. Utána pedig felszólítasz. Azonnal. Ez nagyon fontos. Ha valamit el akarsz érni, fel kell szólítanod. Határozottan. Nem elég, ha csak utalgatsz, cselekvésre kell ösztönöznöd. Minél pontosabban meghatározott cselekvésre. Itt viszont kifinomult stílusérzékkel le is állsz. Nem mész bele abba, hogy tulajdonképpen húsz forint is elég. Legfeljebb, ha már nagyon sokat koplaltál. Marketingeseknek kellene esztétikát tanítanod.

Szeretem, amikor találkozunk, és hogy mindig ugyanolyannak látlak. Valamiképpen ezek az ismétlődő jelenetek mélyítik el az életet. Monoton ritmusuk rendet teremt, egy tömörebb és erősebb világról tanúskodik a mostaninál. Az örökkévalóságba tágítod a létemet - így is mondhatnánk.

Elég jól el lehet úgy éldegélni e kies honban, hogy még csak nem is találkozik az ember fia/lánya ilyesmivel. Sőt, a nők úgynevezett hátrányos helyzetét sem kell feltétlen észrevenni. Eddigi egyik munkahelyemen sem kerestem kevesebbet, mint férfikollégáim (bár a rádióban épp a napokban hallottam, hogy a nők fizetése még mindig 25 százalékkal elmarad az azonos beosztású férfiakétól). Nem éreztem részükről a tisztelet hiányát sem (mondjuk azt akkor magától értődőnek tartottam, hogy amikor nem volt takarító személyzet, én takarítom a WC-t, nem ők). Vér szerinti családom, ja, az más. De jó ideig úgy gondoltam, a nők megvetése és lekezelése egyedül itt, az én családomban jellemző. Úgy gondoltam, csak az én apámra –amúgy közkedvelt ember és művelt is – jellemző, hogy például amikor kifogások vetődtek fel valamelyik sógornővel szemben (olyasmi, hogy nem takarít otthon rendesen és hanyagolja anyai kötelességeit), akkor kijelenti, hogy „egy kis verés mindent helyretett volna”. Nem gondoltam, hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy két lányunoka születése után nagymamám felsóhajt: „végre fiú”. S hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy ugyanezen nagymamám kijelenti, ha nem fia születik, haza se hozza a kórházból. S hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy unokatestvérem kijelenti: „a nők arra valók, hogy gyereket szüljenek”. 

„Gardening is fun!” Bár a magyar lakosság nagy része ezt nem osztaná, mégis sikeresen népszerűsítik ezzel a tételmondattal a közösségi kertészkedést a fővárosban. Olyannyira, hogy mind a 95 parcella gazdára talált a Milennáris Parkban, akarom mondani a Lecsóskertben. Vajon hogyan boldogulnak a pesti srácok és az urbanizálódott parasztgyerekek a leveszöldségekkel?