„Bevallom, én nem tudom olyan világosan látni a tervezettség és a jóság jeleit körülöttünk, mint ahogy mások látják, vagy mint ahogy én szeretném látni. Számomra úgy tűnik, túl sok szenvedés van a világban. Fel nem foghatom, miért alkotta volna egy jóságos és mindenható Isten a fürkészdarazsakat azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy elevenen felfalják a hernyókat […] Mivel ezt nem hiszem, így azt a hitet sem látom szükségszerűnek, hogy a szemet kifejezetten megtervezték. Másrészről arra sem vagyok képes, hogy, tekintve ezt a csodálatos univerzumot és különösen az ember természetét, mindent a könyörtelen erőnek tulajdonítsak. Hajlok arra, hogy olyan megtervezett törvények eredményének tekintsek mindent, melyek ugyanakkor a részletek kidolgozását – jókét és rosszakét egyaránt – arra hagyják, amit mi „véletlennek” hívnánk […] Feltétlenül egyetértek önnel abban, hogy nézeteim nem szükségszerűen ateisták […] De minél többet gondolkozom, annál inkább összezavarodom, ahogy azt valószínűleg ez a levél is mutatja” (Darwin egyik levele Asa Gray amerikai botanikushoz).
Richard Dawkins szerint annak, hogy Darwin fokozatosan elvesztette hitét, „amelyet csak azért nyomott el, hogy fel ne zaklassa istenfélő feleségét, Emmát, bonyolultabb okai voltak” mint az elmélkedés a fürkészdarázs okozta szenvedésen. Dawkinsnak ebben kétségtelenül igaza van, de azért a fenti idézetet olvasva mégiscsak úgy tűnik, hogy a szenvedés problémájának jelentős szerepe volt Darwin spirituális életútjában. Dawkinsnak igazán nem kellene emiatt szégyenkeznie. Ha valaki emiatt veszti el a hitét, az semmiképpen sem vall butaságra, sőt, inkább az illető érzékenységét és őszinte gondolkozását árulja el. Az Isten elleni érvek közül mindig is az egyik legerősebb volt a szenvedés érve. Különösen a monoteista vallásoknak gyűlik meg vele a bajuk, mivel nem számolnak egy Istennel egyenrangú gonosz istenség létével. Ha egy jóságos Isten teremtett mindent, akkor honnan a gonosz?
Az érv erősségét jól szemlélteti Peter L. Berger, talán a legnagyobb hatású élő vallásszociológus, néhány éve írt (egyébként zseniális) könyve, melyben megpróbálja a kereszténységet érthetővé és emészthetővé tenni a 21. századi ember számára. A szenvedés problémájával ő is sokat foglalkozik, de a sok okos gondolata végén nyíltan bevallja, hogy a keresztény ember, ha ehhez a témához nyúl, akkor bizony dadogni kényszerül, és ő sem képes másra, mint bizonytalan, dadogós ötletek bemutatására. A fentiekkel némileg összhangban azt is elismeri, hogy ha lehet, tulajdonképpen a természetben, ill. az evolúció során megfigyelhető szenvedés még nagyobb probléma, mint az emberek által okozott szenvedés. A fürkészdarázs komolyabb kihívás elé állítja a teológust, mint a Holokauszt (nem mintha a Holokauszt kihívását lekicsinyelné Berger). Az ember által okozott szenvedés esetében még csak-csak hivatkozhatunk arra, hogy Isten szabadságot adott az embernek, amit mi rosszul használunk fel. Mi vagyunk a szenvedés oka és nem ő. De hogy mentsük fel Istent az alól a töméntelen szenvedés alól, amit az egyedek, sőt fajok értelmetlen „elpocsékolásával” járó evolúció okoz?
És valóban, ha elolvassuk Dawkins leírását a fürkészdarazsak utódgondozásáról, csak a legkérgesebb szívű kutyaviadal-bukmékerek istenhite nem inog meg: „A nőstény nemcsak hogy hernyóba (szöcskébe vagy méhbe) tojja a petéjét, hogy a kikelő lárva ezen éljen, hanem Fabre és mások szerint körültekintően a zsákmány hasdúcláncának minden egyes idegdúcába irányozza szúrását, hogy ily módon megbénítsa, de ne ölje meg áldozatát. Ez biztosítja a hús frissen tartását. Nem tudjuk, a bénulás általános érzéstelenítő hatással jár-e, vagy a kuráréhoz hasonlóan csupán megdermeszti az áldozatot. Utóbbi esetben az végigszenvedi, amíg elevenen felfalják belülről, miközben egy izmát nem képes mozdítani. Ami vad kegyetlenségnek tűnik, de mint látni fogjuk, a természet nem kegyetlen, csak könyörtelenül közömbös.” (Folyam az édenkertből, Isten haszonelvűsége)
Mindezek után talán érthető, hogy miért pont azzal emlékezünk meg Darwin születésének kétszázadik évfordulójáról, hogy egy kicsit körbenézünk, mit tud felajánlani a keresztény teológia Isten védelmében szenvedés-ügyben. Három lehetséges megközelítést kívánok bemutatni – természetesen a teljesség igénye nélkül.
Feloldani, nem megoldani kell a problémát
Az egyik lehetséges út, ami a keresztény gondolkodó előtt áll, hogy nem megoldani próbálja a problémát, hanem feloldani azt. Más szóval a szenvedés problémáját egy másik gondolat fényében nézi, és ebben a fényben ugyan az nem oldódik meg, de sokat veszít súlyából. Ez az eljárás sokféle formát ölthet. Például mondhatja valaki, hogy „milyen felháborító azt mondani, hogy ’mit tud felajánlani a keresztény teológia Isten védelmében’! Istennek nincs szüksége védelemre. Mi nem érthetjük az ő cselekedeteit. Mi kis izék vagyunk csak, ő meg nagyobb a világmindenségnél. Ha elevenen sütögetne minden egyes élőlényt, akkor sem puffoghatnánk, mert ő az Isten és nem mi” – ez az érvelés ugyebár nem oldja meg a problémát, azt csupán Isten nagyságának és saját kicsinységünknek a kontextusába helyezi, és ha valaki kellőképpen képes beleélni magát ebbe a kontextusba, akkor a probléma egyszerűen elveszti erejét az ő számára. Másvalaki érvelhet mondjuk úgy, hogy „ugyan nem tudom a megoldást, de azt tudom, hogy Isten is részt vállal a világ szenvedéséből. Ő nem kívülről röhög rajtunk, hanem belement a szenvedés közepébe, és ez, ha nem is oldja meg a kérdést, de némileg feloldja azt, vigaszt és bátorítást nyújt” – ez a megközelítés, hasonlóan a „nem tudom a megoldást, de nem is különösebben érdekel” megközelítés előző variánsához, azt a „trükköt” alkalmazza, hogy másra fókuszál. Ettől a probléma még megmarad, de a „helyes” fókuszálásnak köszönhetően már együtt tudunk élni vele úgy, hogy a hitünk is megmaradjon.
Nem Isten tehet róla, mert szabadok vagyunk
Egy másik út, ha feltesszük, hogy a világ bizonyos szabadsággal bír. Fentebb utaltam arra, hogy a klasszikus, augusztinuszi (szt. ágostoni) érvelés, ami az ember szabadságára helyezi a hangsúlyt, nem nyújt megoldást az élővilág egészének szenvedésére. De azért a gondolat felhasználható, ha egy kicsit kiterjesztjük és nem az ember bűnre való szabadságából indulunk ki, hanem egy nagy, kozmikus, szabadságot feltételező bűnbeesésből (lásd. Sátán). Mondjuk úgy, hogy a sátáni gonoszság sajnos évmilliók óta beleszövődött a világ rendjébe, és így az evolúcióba is. Maga a fent hivatkozott Peter Berger is előszeretettel kacsintgat ebbe az irányba. Persze ez a megoldás további problémákat vet fel: Nem kap-e ebben a rendszerben a Gonosz aggasztóan nagy autonómiát és hatalmat? Nem azt olvassuk a Bibliában, hogy Isten teremtette az embert? Ezek szerint a teremtésbe ilyen aktívan belefolyt a Sátán is? Ha Isten ekkora szabadságot ad a Gonosznak, akkor végső soron nem Isten felelős mégiscsak mindenért?
John Hick, híres (hírhedt) vallásfilozófus amellett érvel, hogy az ókorban két teológiai iskola létezett a szenvedés magyarázatával kapcsolatban. Az augusztinuszi, amelyik a szabad akaratból indult ki, és az irenaeuszi, amelyik azt tanította, hogy Isten azért engedte meg a gonoszt, hogy azon keresztül egy még tökéletesebb teremtéshez jusson el. Irenaeusz gondolata nem igazán vert gyökeret a nyugati kereszténységben (az Ortodox egyház bizonyos szegmenseiben annál inkább) – legalábbis egészen mostanáig nem.
Az utóbbi időben azonban egyre több teológus jut hasonló végkövetkeztetésekre (még ha azok nem is egyeznek meg tökéletesen Irenaeusz teológiájával és Irenaeusz feltehetően nem helyeselné őket). Viszont ebből a gondolatból következik néhány, a legtöbb hívőt zavarba ejtő gondolat: ha Isten a gonoszt/szenvedést azért engedte meg, hogy így egy tökéletesebb teremtéshez jusson, akkor ebből (sokak szerint) az következik, hogy más módon Isten nem juthatott volna el a tökéletesebb teremtéshez (amihez egyébként feltehetően csak a jövőben jut el), amiből az következik, hogy Isten sem tehet meg mindent. Ez önmagában egyébként még nem tűnik túl eretnek gondolatnak. A teológusok régóta tanítják, hogy Isten mindenhatósága nem azt jelenti, hogy Isten bármit meg tud tenni, amit képesek vagyunk koherens módon megfogalmazni. A logikailag/nyelvileg koherens állítások („teremts akkora követ, amit nem bírsz megmozdítani”, „legyél gonosz”) a valóságban nem létező lehetőségekre mutatnak, és mivel Isten a legvalóságosabb lény, ezért ezek a lehetőségek kívül esnek rajta. Ha úgy tetszik, Isten nem képes ezeket megtenni. Szóval a teológusoknak nem okoz gondot lazán kijelenteni, hogy a „mindenható” nem azt jelenti, hogy Isten bármit meg tud tenni amit mi el tudunk képzelni (vagy legalábbis meg tudunk fogalmazni). Viszont az mégiscsak zavarba ejtő, ha Isten olyan „gyenge”, és a világnak akkora autonómiája van, hogy Isten nem tudja kikerülni a gonoszt/szenvedést a teremtésben. Sőt, egyesek még tovább mennek ennél, és azt mondják, hogy a világ szabadságából következik, hogy Isten nem csak hogy valódi kapcsolatban van egy többé-kevésbé autonóm világgal, de ahogy ez a világ változik, úgy Isten sem állandó bizonyos értelemben. A világ valódi hatással van Istenre. Ahogy a világ tökéletessége fokozatosan bontakozik ki, úgy Isten istensége is fokozatosan realizálódik. Persze, ő már Isten volt a kezdet kezdetén is, de egyre Istenebbé válik… Fura gondolatok egy meglepően szabad világegyetemről és egy meglepően korlátozottnak tűnő hatókörű Istenről, aki ugyan a legerősebb, de nagyon sok mindent nem tud megoldani, legalábbis erőből nem.
Hiába válnak ezek a nézetek egyre népszerűbbé egyes teológiai körökben (olvasmányos, de ugyanakkor nem leegyszerűsítő bemutatásukhoz Keith Ward oxfordi teológus-filozófus műveit ajánlanám bevezetésképpen, pl. ezt), mások növekvő gyanakvással nézik ezeket a (szerintük) eretnekség felé közeledő gondolatokat…
Az (önfeláldozó) szenvedés nem rossz, sőt…
Természetesen ezek a „mások” is megpróbálnak valamilyen elfogadható választ adni a szenvedés problémájára. De hogy lehetséges ez úgy, hogy fenntartsák az Isten tökéletes kontrolljába és egy „viszonylag széles körű mindenhatóságába” vetett hitet, és ugyanakkor a jóságát se kérdőjelezzék meg? Nos, ezeknek a „tradicionálisabb” teológusoknak a gondolatai is irenaeuszi irányokba látszanak elkalandozni, csak másképp.
Az utóbbi évek talán legizgalmasabb ezirányú kutatásáról sajnos csak az év végén, jövő év elején jelenik meg részletes, tudományos igényű beszámoló, de mivel itt-ott már csepegtetik az információkat, nagyvonalakban tudható, hogy mi fog abban szerepelni. Történt, hogy bő három éve a Templeton Foundation felkért néhány kutatót, hogy morfondírozzanak egy kicsit a szenvedés és az evolúció problémáján, és ehhez adott nekik kétmillió dollárt (Richard Dawkinsnak kétségkívül lesz néhány epés megjegyzése, ha ezt megtudja). A projekt vezetője természettudós részről Martin Nowak, harvardi (mellesleg osztrák származású) biológia és matematika professzor volt, a teológusok munkáját pedig Sarah Coakley koordinálta, aki jelenleg a filozófiai teológia professzora Cambridge-ben. A kutatás tulajdonképpen már 2008-ban lezárult, per pillanat a fent említett, a kutatás eredményeit összegző és bemutató tanulmánykötet írása-szerkesztése folyik.
A Nowak-Coakley páros által vezetett csapat, elsősorban Nowak evolúciós játékelméleti modelljeire (melyekben Nowak hangsúlyozza, hogy az evolúció motorját képező folyamatok közé fel kell venni a „természetes kooperációt” is a mutáció és a természetes szelekció mellé) és számításaira alapozva nem kevesebbet állít, mint hogy tulajdonképpen nem beszélhetünk evolúciós pazarlásról: nemcsak hogy az elpusztult egyedek, de a látszólag értelmetlenül létezett és mára kihalt állat- és növényfajok is nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be az evolúció folyamatában. Ez a folyamat tulajdonképpen Isten jellemének a kiábrázolása: önfeladáson, „megváltó szenvedésen” keresztül működik. Isten ott „bujkál” az evolúció mögött, de nem közvetlen, kimutatható beavatkozásokon keresztül, hanem a folyamat folytonos fenntartásán keresztül.
Eszerint az elképzelés szerint tehát a „szenvedés” nem „gonosz”, vagy legalábbis nagyobb távlatból nézve az evolúcióban/Isten kezében az erény és nem a gonoszság eszközeként működik. Isten a „látszólag értelmetlen önfeladást és szenvedést” beengedte a teremtésbe, de nem kényszerűségből vagy korlátozottságból, hanem mert valami miatt ez felel meg leginkább a természetének. A szeretet, közösség, önfeladás Istenéhez, bármilyen meglepő első hallásra – állítják a kutatók – pont egy ilyen „kegyetlen” evolúció illik.
A kutatás egy rendkívül szofisztikált kísérlet arra, hogy összhangba hozza a biológia, játékelmélet és (alapvetően tomista) teológia fogalmi kategóriáit és egy meggyőző, átfogó teológiai magyarázattal álljon elő. A kutatás egyes résztvevői szerint ez olyan jól sikerült, hogy nemcsak hogy a szenvedés problémájára találtak egy jó megoldást, de már-már egy istenérvnek is beillik majd a munkájuk végeredménye. Kétségkívül nagyszabású állítás, érdeklődéssel várjuk a tanulmánykötet megjelenését.
Utolsó kommentek