Mondom ennek a Julinak, hogy vigyázzon az ajtónál, mer’ ezek a nagykilincses ajtók dörrennek, mint az ágyúlövés, de Julinak beszélhet az ember, úgyis csak arra figyel oda, amire akar.

A kapu hatalmas robajjal csapódik be mögöttünk, a falak beleremegnek, minden szempár felénk fordul. Juli baszki!

Ő erősködött, hogy jöjjünk be, mert hogy itt megnyugszik a lelke, és most erre van a legnagyobb szüksége. Én meg engedek, mert úgysem lehet vele beszélni ilyenkor. Húzom, hogy slisszoljunk be a legelső üres helyre, ő meg persze szánt szándékkal felemeli a fejét, és valami maszkírozott királynői tartással libeg végig a padsorok között. Próbálom magam összehúzni mellette, amennyire csak lehet. Szerencsére az emberek tapintatosak. Úgy tesznek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mi most csak úgy berontunk ide, bevágjuk magunk mögött az ajtót, aztán tüntetően végigvonulunk köztük, mint valami majomparádé. Kifejezéstelen arccal néznek ránk, ha egyáltalán ránk néznek.

A papra figyelek. Juli is. Átszellemült tekintettel néz, az alkalmas helyeken bólint. Leesik az állam, mi ütött belé. Már-már kiemelkedik a padból, úgy helyesel. Észreveszem, a pap is egyre többször pislant felé, szinte már csak neki beszél, belőle merít erőt.

Aztán egy óvatlan pillanatban Juli megcsiklandozza a derekam. Leesik a tantusz. Baszki, ez ki akar kezdeni a pappal, szórakozik vele! Megszorítom a karját, hogy hagyja abba, vagy itthagyom. Valaki bal oldalról megütögeti a vállam. Dühösen fordulok felé, mi a fenét szól bele. Legszívesebben a föld alá süllyednék. Szemérmes pírral egy kis fekete könyvet nyújtanak át. Zavarodottan hebegek valami köszönetfélét.

Fel kell állnunk. Egy régi éneket éneklünk közösen. Közben, mintha többen is hangsúlyozott pillantást vetnének ránk. Mintha rajtunk kívül mindenki odagyűlne a pap emelvénye köré, és felénk fordulva büszke tartással harsogná, zengené a dalt zsinórmentésen, erőtől duzzadva. A pap pedig ott magasodik közöttük, szintén énekel, de - lehet, hogy csak optikai csalódás - bocsánatkérő sóhajtással énekel.

A kijáratnál kezet nyújt: „Áldás, békesség!” Lövésem nincs, mit válaszoljak neki, motyogok valamit. Harminc körüli. Normálisnak tűnik, minden szempontból. Meg nem tudom mondani, hogy bírhatja így ki nő nélkül. Juli ráncigálja meg a kabátom ujját. Mutatja, szedjek elő valamennyi pénzt. „A belépőre” – mormogja félhangosan. Körbenézek, ki hallotta. Néhányan lehajtják a fejüket. Juli, baszki! Úgy megszorítom a karját, hogy felszisszen…

(A cikk a javulás reményében íródott...)