El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2006.12.22. 10:30 Mattheo Guilleaume

Csupasz rózsakufárok

- Vörös rózsát kérek! Egy szálat - mondom neki.   

Cinkosan mér végig, mosolyog:

- De boldog is lesz az a leány...

Megáll a kezem a levegőben. Most nézem meg először magamnak. Csillognak a szemei, gödröcskék az arcán. Le sem tagadhatná, neki is van valakije, és most akaratlanul is önmagukra gondol. Boldog, és ezt a boldogságot terjeszti ki önzetlenül rám, ránk:

- Ugyan, vegyen már akkor három szálat fiatalember, csak nem sajnálja a pénzt?

Az öregasszony mögötte. Mint egy szappanbuborék, pukkan szét az előbbi idill. Kuplerájtulajdonos. Hogy mire kell már neki a pénz, senki sem tudná megmondani:

- Nem egy lánynak veszem a rózsát, sok lánynak - persze ez bizonyos értelemben csak olaj a tűzre.

Elhallgatunk. Az öregasszony a válaszom latolgatja, a lányt mintha teljesen lefoglalná munkája, de érzem, igaziból rám figyel:

- Felmegyek a Gellérthegyre, szembeállok a Dunával, egyenként kitépkedem a rózsa szirmait, és beleeresztem mind a szélbe.

Az öregasszony bosszús arccal csoszog arrébb, a lány pajkosan kacsint:

- Hétágra süt a nap, mikor lesz itt szél?

Mosoly suhan át az arcomon:

- Azokra a lányokra gondolok majd közben, akiknek még soha senki nem vásárolt vörös rózsát, és soha nem is fog. Akik húsz évig őrizgetnek egy megfakult levelet, amit valamikor egy fiú adott át nekik remegő kezekkel, ők pedig gőgösen utasították vissza gondolván, jön majd sokkal jobb is. Csak aztán kiderül, ez a lehetőség volt az egyetetlen. Öt-tíz év alatt bizony megszépül annak a fiúnak az arca, rádöbbennek, ő volt az igazi, a nagy ő, és hogy mekkora baromságot csináltak. Persze ezt leplezett büszkeséggel hangoztatják, az asztalszomszédaik pedig jótékonyan hallgatnak, mert már töviről-hegyire ismerik a történetet. Otthon a magányban aztán újra elfogja őket a kétségbeesés, ilyenkor telefújják a zsebkendőjüket, és bele-beleszagolnak abba a bizonyos levélbe, maradt-e még benne valami illat...

A lány elkomorodik, fintor fut végig az arcán:

- Maga egy gonosz ember, perverz...

Nem tudom, minek kezdtem bele, most már mindegy, befejezem:

- A cselekedetem jelképes. Egy-egy szirom egy-egy év. Amikor kiszakítom az elsőt, még szinte semmi sem látszik, aztán egyre fogy a rózsa, feltárul csupaszsága, az utolsó szirmok már-már rimánkodva könyörögnek. És közben sír a lelkem, jajong, jajgat. Siratom a lányokat, az elpazarolt szépséget, amit egy-egy élet jelent. Magamat siratom, hiszen én is öregszem. Sőt, igaziból csak magamat siratom...

A lány türelmetlenül fordul el tőlem:

- Én magának nem adok rózsát, menjen el máshová...

Elvörösödöm, leforrázva matatok a zsebemben. Mintha a padlóhoz lennék szögezve, nem bírok elmozdulni. Talán egy perc is eltelik így:

- Ööö, kérem - fordulok végül az öregasszony felé -, tetszene tudni segíteni?...


Szólj hozzá!

Címkék: karácsony szerelem vakvágány


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr66153644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása