Avagy hogyan tenyésszünk politikusokat?
Egy viszonylag új pszichológiai vizsgálat szerint ha ön „normális”, akkor nem valószínű, hogy megöli az aranyos kis porontyot. Ha viszont agyának ventromediális prefrontális kortexe (VMPK) sérült, akkor habozás nélkül kinyírná a kis dögöt.
Ez utóbbi viselkedést alátámasztó elvrendszert nevezzük szép magyar szóval utilitarianizmusnak. Utilitariánus az, aki az egyén értékét a közösség számára való hasznosság alapján ítéli meg. A fenti helyzetben sivító gyerek értéke olyan csekély a közösség túlélése szempontjából, hogy az már negatív érték.
Az utilitarianizmus hívei idestova két évszázada vitatkoznak az intuícionalizmus pártolóival arról, hogy etikai döntéseinket az inkább racionális utilitariánus elvek, vagy a sokszor érzelmi, zsigeri, esetleg következetlen intuícióink alapján kell meghozni. Az új pszichológiai és neurobiológiai vizsgálatok megajándékoztak bennünket azzal az érdekes felismeréssel, hogy ugyanez a filozófiai harc folyik agyunk különböző részei között is.
Namost ebben az egészben nyilvánvalóan az a legfélelmetesebb, hogy ha ilyen jól ismerjük az agyat, akkor át is tudjuk szerelni azt. Nem áll semmiből megrongálni egy kicsit a hülye érzelgősségre hajlamos VMPK-t, és ezzel kigyógyítani veszélyes intuicionalizmusából az emberiséget. Persze ez így elsőre egy kicsit túl radikális lépésnek tűnik. Itt jön viszont az én zseniális gondolatom, ami az enyém: tenyésszünk politikusokat, a többieket pedig hagyjuk meg olyannak, amilyenek. (Vagyishogy persze éppen hogy ne tenyésszünk, hanem faragjunk.) Elvégre is a politikus az, akinek végletesen a köz ügyét kell szem előtt tartania. Miért ne operálnánk át őket következetes utilitaristákká?
Mondjuk az elmúlt évtizedekben a magyar politikusok olykor elég hidegvérrel beáldozták a köz számára nem annyira hasznos nyugdíjasokat. Lehet, hogy a magyar tudomány már megint megelőzte a világot, és a szóban forgó műtétet réges-rég végrehajtják kísérletképpen egyes politikusainkon?
FIGYELMEZTETÉS: A fenti tudományos eredményről nagyon okos emberek nemrég írtak egy cikket a Nature-ben. Ezt egy nem annyira okos, de még mindig viszonylag értelmes ember elolvasta és írt róla egy cikket a Washington Post-ban. Ezt olvastam én és ez alapján írtam a fenti bejegyzést. Természetesen az összes tudománytalanságért, csúsztatásért és egyéb ökörségért, amit esetleg leírtam, a Nature-beli cikk szerzői a felelősek.
Háború van. Az ellenség különlegesen kegyetlen kommandósai elfoglalták a várost, sőt az ön lakásába is betörtek. Ön családjával együtt egy titkos rejtekhelyen gubbaszt. Egyszer csak a karjában tartott kisbabája hangosan felsír. Mit tenne ön ebben a szituációban? Megölné a gyereket ezzel megmentve mindenki mást, vagy anyai (atyai) érzelmeinek engedve megvárná, amíg a hang nyomra vezeti az ellenséges katonákat akik mindenkit lemészárolnak?
Utolsó kommentek