Marszüasz egy jóravaló szatír volt, aki gyönyörűen megtanult furulyázni. Annyira meg volt elégedve magával, hogy kihívta Apollót egy zenei versenyre. Apolló nyert, Marszüasz büntetése pedig az lett, hogy Apolló elevenen megnyúzta.

A halandót elevenen megnyúzó istenség képe annyira erőteljesnek és vonzónak bizonyult, hogy számtalan művész megörökítette a jelenetet. Nem utolsó sorban José de Ribera (1591-1652), az Itáliában élő spanyol festő. Képén talán nem is a fájdalomtól őrjöngő Marszüasz, hanem inkább a szenvtelen, éteri egykedvűséggel és szakértelemmel nyúzó Apolló arckifejezése az igazán hátborzongató.

Szerintem Apolló egy rohadék. Pláne azért utálom, mert valószínűleg tényleg jobb volt Marszüasznál. Ha elképzelem, hogy a zenei verseny közben is hasonló arckifejezéssel zenélt, összeszorul a szívem és ökölbe szorul a kezem. Minden szimpátiám és együttérzésem, sőt szeretetem Marszüaszé.

Nem a halandók kegyetlen istenekkel szembeni tehetetlen dühe szól belőlem (bár ezt az érzést sem szabad elhanyagolni, a maga helyén megérdemel egy elkeseredett artikulálatlan ordítást). A dolgos, szorgos, átlagos tehetségű emberek nevében beszélek. A tehetségben, mint olyanban, van valami isteni, ami nagyon idegesítő és frusztráló tud lenni. Na ne a szokásos kis tehetségecskékre gondoljunk, hanem azokra a döbbenetes szupertehetségekre, akikből egy generációban csak néhány tucatot termel ki az egész emberiség. Az a szemét nem dolgozott meg érte, nem szenvedett úgy, mint én, mégis jobb. Egyszerűen csak jobb. Ajándékba kapta az Istentől. Talán nem is vonzódik annyira ehhez a sporthoz/tudományhoz/művészethez, mint én, de mégis jobban érti, kreatívabban műveli. Apolló jobb és legyőzhetetlen, mert istenien tehetséges. Éteri és kifürkészhetetlen tekintettel zseniális és utolérhetetlen, hogy dögölne meg.

Általános iskolai töritanáromtól és Plutarkhosztól tudhatjuk, hogy a régi spártaiak a Taigetosz hegység egyik szakadékába dobták a gyenge, nyomorék, életképtelennek tűnő csecsemőket. Igyekezetük, hogy egy erős, megdönthetetlen társadalmat hozzanak létre, mindenképpen becsülendő. Kár, hogy alapvető hibát követtek el. Egyrészt ugye erkölcsi aggályok merülhetnek fel módszereikkel kapcsolatban, meg aztán a kísérlet nem is volt sikeres. Ma már egy spártaival sem találkozhatunk az utcán. Kihaltak, ahogy azt kell. Így, hogy most már 2500 évvel tapasztaltabbak vagyunk, világos, hogy hol rontották el: egyszerűen a társadalom rossz rétegét likvidálták. Az istenadta hatalmas tehetségek sokkal több életerőt vesznek ki egy közösségből, mint a gyengék és elesettek. Ha valakit, hát akkor a zsenit kell megtanulnunk elviselni, ő okozza a legtöbb frusztrációt. Fogcsikorgatások között tudjuk csak elérni, hogy legalább pillanatokra szeressük. És a legtöbb még csak nem is hálás ezért. Nem. Egyszerűen túl sok pszichikus energiát követelnek a társadalomtól. Magyarországon például állítólag sok nagyon tehetséges ember van, és lám, meg is lett ennek a szomorú eredménye...