A tartalomelemzés során egy szöveg (nyelvi, stilisztikai stb.) jellemzőit vizsgálják statisztikai módszerekkel. Gyakran látens, a szövegben nyíltan ki nem mondott tartalmakat is fel lehet segítségével tárni. De használják ismeretlen szerzőjű szövegek íróinak beazonosítására is. Például megállapítják egy író stílusának jellegzetességeit (XY szereti az „s” hangot), majd megnézik, hogy az adott műben fellelhetők-e ezek a jellegzetességek (hányszor fordul elő az „s” hang, az hogy viszonyul az adott nyelv hasonló stílusban írt műveinek s-hang gyakoriságához stb.).

A tartalomelemzés karrierje talán ott kezdődött, mikor a norvég evangélikus egyház hasonló statisztikai módszerekkel próbálta megállapítani, hogy a gyülekezeti énekeskönyvek mennyire tükrözik az egyház hivatalos teológiáját. A nagy áttörésre azonban a II. világháborúban került sor, mikor az angol és az amerikai hírszerzés tartalomelemzésnek vetette alá a német újságokat, és így próbálták megállapítani, hogy mikor hazudik a német propaganda, illetve hogy mik lehetnek a német hadvezetés tervei. Az eredmény vegyes volt, sokszor melléfogtak, de néhány látványos sikert is elértek.

Egy mű szerzőségének megállapításában a tartalomelemzés nem perdöntő, de olyan érdekes "játék", melynek eredményeit érdemes megfontolni. Ezt a módszert igyekezett néhány évvel ezelőtt egy amerikai kutatócsoport átültetni festményekre. 2004-ben megjelent tanulmányukban a csapat 13 Pieter Bruegel (az idősebb, XVI. század) képet elemez. Helyesebben csak nyolcat készített ő, a maradék öt epigonok munkája volt.

A képeket digitalizálták, majd vizuális elemekre bontották, és ezen elemeknek vizsgálták bizonyos jellegzetességeit (például: mi a sötét és világos foltok aránya egy világoskék eget ábrázoló vászonfelületen). Ezután az így számszerűsített jellemzőket statisztikai elemzésnek vetették alá. Ezt követően megállapították, hogy az egyes képek jellemzőiket tekintve mennyire hasonlítanak, vagy térnek el egymástól, és a képeket egy-egy ponttal jelképezve, egy háromdimenziós térben meghatározták a képek egymáshoz való viszonyát. Jól látható, hogy az öt ál-Bruegel nem került be a klubba, csak úszkálnak a Bruegel-képek által alkotott központ körül - pedig a különbségek egy ál-Bruegel és egy igazi között nem feltétlenül szembeötlőek a gyanútlan műélvezőnek. Gyakran még egy szakértőnek sem.

Ez az új módszer persze számtalan kérdést felvet: Mennyire megbízható? Természetesen nem tudjuk. Mindenesetre a tartalomelemzésből nyert tapasztalataink alapján valószínűleg megfontolandó, de óvatosan kezelendő (rendkívül bonyolult és értelmezésre szoruló statisztikai) eredmények születnek majd ezzel a módszerrel. Valószínűségekről és nem mindent eldöntő bizonyítékokról beszélünk tehát. Másik kérdés, hogy nem szentségtörés-e műalkotásokat rideg számokra leegyszerűsíteni? Nem hinném, hiszen nem a műalkotást egyszerűsítjük le, hanem a szerzőség eldöntésének a kérdését. Végül a harmadik kérdésem: örülnénk-e ha a „magyar Botticelli”-t hasonló módszerrel vizsgálnák és így kimérnénk a többi Boticelli műtől való relatív távolságát?