A Columbo nézése közben sokan számolnak be arról a furcsa érzésről, hogy a gyilkosnak szurkolnak. A rendőri nemi erőszak ügyében is mintha különös tudatalatti vágyak lennének a társadalomban.

Nemrég bejárta az internetet (ill. főleg a jobboldali oldalakat) egy REBISZ-es úriember igencsak feltűnő iwiw-adatlapja:

Klikk a nagyobb mérethez / Forrás: közéleti hoppál blog

No igen, ő is a Rendészeti Biztonsági Szolgálat kötelékébe tartozik. Éppen oda, ahova - micsoda véletlen! - a megerőszakolási-ügy gyanúsítottjai. Az ilyen párhuzamokkal amúgy kedvesen lehet csúsztatni, előítéleteket kelteni. Ha még kéne, de sok szükség nincs rá.

Nem látok bele a magyar ember fejébe, de a blogokat olvasva vagy egy-két elkapott szóbeli megjegyzést hallva megkockáztatom, az emberek jelentős része (többsége?) bevallva vagy bevallatlanul azért szurkol, hogy az derüljön ki, vétkesek a nemi erőszakkal vádolt rendőrök. Ez esne jól, és szinte csalódást okozna, ha netán ártatlannak bizonyulnának az egyenruhások. Már persze ha képesek lennénk elhinni, hogy ártatlanok. De nem fogjuk, ahhoz túl sok összeesküvés-elméletet olvastunk már.

Honnan ez a tudat alatti, furcsa vágy? Jobboldali fejjel mégcsak érthető, hiszen minden ilyen botrány a Gyurcsány-ország morális működésképtelenségét bizonyítja. De mintha nem csak a fideszesek szorítanának a bűnösségért.

Vajon egy mélyről, régebbről fakadó tekintély-ellenességről van szó? Netán ez az emberi bukások, különösen az elméletileg erkölcsösek bukása felett érzett káröröm reménye? A Viszkis-jelenség egy változata? Valamiféle perverz sóvárgás, hogy egyre mocskosabbnak érezhessük az országot?