I.

Johannes Guilleaume falnak támasztott fejjel kuporgott a Népstadion állomásnál. Előtte hosszú-hosszú, töretlen tenger, míg a látóhatár eltart, sehol egy pont, amiben megkapaszkodhatna a szem. Karnyújtásnyira tőle a cigányasszony sárga, piros tulipánjaival, kötényében azzal a pénztáros kasszáknál használt fekete, műanyag dobozzal ezresekkel és ötszázasokkal tele, amelyet mindig a kezei közé képzel, amikor rágondol, és ami sosincs ott a valóságban. Terebélyes asszonyság, jó kedéllyel megáldva, ott ül ő az állomásnál már vagy húsz esztendeje...

Johannes Guilleaume huszonhét éves korában döbbent rá először, hogy nem lesz örökké fiatal. Addig is mondogatta ő ezt nagy ritkán, és bele is gondolt olykor-olykor, de az érzés sohasem találta el a szíve közepén; akkor viszont telibe kapta, egészen pontosan a legfájdalmasabb pontján. Hosszú ideig nem tért magához.

Ekkor ismerte föl, amikor egyszerre csak kifogyott belőle, hogy eddig mindig is ott buzgott benne valamiféle derű adta erőtartalék, ami egyszerűen abból a tényekkel alátámasztott tapasztalatból táplálkozott, hogy a lényeges dolgok valójában sohasem változnak, és mindig is adottak lesznek. Eszébe sem jutott, hogy fogy az idő. Mindig magához tért, mindig maradt benne valami energia, és most ez szűnt meg hirtelen. És nem is tudta, hová fordulhatna első zavarában, mi segíthetne, mert amivel szembe kellett néznie, azzal mindenkinek egyedül kell szembenéznie a segítség leghaloványabb reménye nélkül. A legjobb, ha belenyugszik, ám pont ez az, amire képtelennek bizonyult, akármerre nézett, ez jutott eszébe.

Úgy érezte, kitaszítottá válik. Egy olyan közösségben válik kitaszítottá, ahová alanyi jogon és megfellebbezhetetlenül tartozik. A fiatalság összetartó és szolidáris közösségében, ahol a cinkos összetartozás legalapvetőbb jele, hogy a beavatottak ismeretlenül is minden további nélkül letegezik egymást, mégpedig olyan egyszerűséggel, aminek utánzása a kívülállók számára már teljességgel lehetetlennek bizonyul. Tudta, elvileg még ott a helye, de többször észrevette vagy észrevenni vélte, hogy a másik egy pillanatra habozik, mielőtt válaszol, s a lányok is, ha hozzájuk szól, mintha egy túlkoros bizalmaskodását fogadnák, úgy rebben a tekintetük, s mivel elég jól neveltek ahhoz, csak a háta mögött fintorodnak el. Ők is kiszúrták, és Johannes Guilleaume is kiszúrta. A tükör előtt állt, és a fejét nézte, ahogy a hajszálai hullanak...

Működött ő továbbra is, találkozott a barátaival, el-eljárt szórakozni, ám a dolgok csupán a felszínen érintették, beljebb csak áthatolhatatlan, nagy-nagy szomorúság honolt, és semmi sem jutott el hozzá igazán. Egészen biztosan emlékezett rá, hogy nem is olyan rég még egészen másképp volt, akár csak két hónappal ezelőtt. Tudta, hogy még nem kellene, hogy még nem jött el az idő, hogy pontosan ezek azok az utolsó pillanatok, és most még bepótolhat valamit. Tudta azt is, ha nem változik, valami jóvátehetetlenül elromlik benne, hazudni azonban nem akart, meg nem is lett volna rá képes. Egész életében koravénnek tartották.

Úgy érezte, mindent látott már és mindent átélt, és ez a tudás lehetetlenné teszi, hogy bármit is szemtől-szembe tapasztaljon a puszta bőrén és a szíve közepén. Sokan mondják, negyven éves korára lát meg mindent az ember, az én ősöm, Johannes Guilleaume, már harminc éves korára mindent meglátott. Még nem voltak gyerekei, de pontosan tudta, milyen érzés lesz, ha lesznek. Tudta, miként ragaszkodik majd hozzájuk eddig soha nem ismert, mély ragaszkodással. Tudta, hogy nem lesz képes egészen kifejezni a szeretetét, de a gyerekei előbb-utóbb megértik majd, és kialakul köztük egyfajta szótlan, szerető tudás. Tudta, hogy szeretni és néha gyűlölni fogja a feleségét, és azt is tudta, hogy lesznek emberek, akiket fontosnak tart, mégis eltávolodnak majd egymástól, és nyomtalanul megfeledkezik róluk. Tudta mindezt, és azt is tudta, hogy ez a tudás hihetetlenül magányossá teszi az elkövetkező ötven évre, élete hátralévő idejére, mert ezt rajta kívül csak kevesen tudják, és akik nem tudják, sohasem fogják elfogadni és megérteni. Furcsa, kitaszított szerzet lesz majd, és ha nem tesz úgy, mintha nem az lenne, örök nyugtalanságra kárhoztatja önmagát. Hosszú-hosszú tengerként terült el előtte az az ötven év, és el nem tudta képzelni, hogy a hullámok, amelyek most a lábainál csobbannak, milyen messzi, búbánatos földről érkeznek hozzá épp...

Kikecmergett persze aztán ebből az állapotból, mert a szervezetnek nagy a küzdőképessége, élni akar, még ha a lélek aléltan fekszik is. Johannes Guilleaume is összeszedte magát, de már réges-régen nem ugyanúgy. Bort ivott, száraz, fanyar ízűt, és csak most értette meg a pátriárkát igazán, aki nem valamiféle gabonát vagy krumplifajtát ültetett először az Özönvíz után, hanem szőlőtőkét - tudniillik, hogy azt a röpke kis időt, ami az Isten visszajöveteléig még hátravan, emberhez méltóan bírja ki. A munkája is, amit eddig csak úgy mellékesen végzett, hirtelen új, különös hangsúlyt kapott, érdekelni kezdték a részletek, örömét lelte a kibogarászásukban, és büszke volt, ha valami sikerült, valami csekély jelentőségű dolog.

A harmincas évfordulón szintén nagyobb nehézségek nélkül esett át, és már-már maga is hinni kezdte végül, a túlsó oldalon is van élet. Álmában azonban mégis ott kuporgott a metróállomás falánál, s a fal, mint bölcső hajlott be körülötte. Elesett volt, árva és úttalan, és egészen pontosan tisztában volt azzal, hogy általában nem az álom hazudik...

II.

És ekkor Johannes Guilleaume abbahagyta a védekezést, nem is volt abban az állapotban már rég, hogy igazán másként tehetett volna. Olyan tiszta, égi boldogság járta át, amilyen a valóságban, azt hiszem, sohasem. Ott állt közöttük nagy megrendültséggel, és nézte őket, ők meg őt, és a lányok sírtak. Ugyanazt gondolták mindannyian, az arcukra volt írva. Azt hitték, hogy vége van, hogy mindörökre vége, és most íme kiderül, hogy nem, mégsincsen vége, hogy nem változtak meg mégsem. A lényeges dolgok mégsem változnak, rosszat álmodtak csupán, hosszú, utóbb rémisztő álmot. Azt hitték, elfogyott minden remény. Kiöltek magukból minden reményt. Meghaltak, elhervadtak, és közben azon győzködték magukat, hogy lehetnek még boldogok...

"Nem azért, mintha bármivel is különbek lennének - ezt jegyezte le Johannes Guilleaume később, amikor azon töprengett, miért pont ők -, egyszerűen csak úgy alakult, hogy akkor, azokat az éveket együtt töltöttük el, és ez a hely csak őket illeti..."

Johannes Guilleaume életében ha kétszer látott még ilyen tisztaságú álmot. Tudta, az ég üzent, csak azt nem értette pontosan, mit, ám ez az ég esetében egyáltalán nem tartozott a szokatlan eljárások közé. "Tarts ki Johannes Guilleaume!" - lehet, hogy egyszerűen csak ennyit mondtak, és megnedvesítették az ajkait tikkadtságában. Johannes Guilleaume általában nem tartotta feladatának, hogy az Úrral perlekedjék, most mégis kifakadt. "Csitt legyen, te kis ember! - talán ez volt a válasz - Nem tudsz te még semmit sem igazán..." És Johannes Guilleaume tisztelettudóan ugyan, de szkeptikusan hallgatott...