El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2008.02.14. 19:56 Mattheo Guilleaume

Harminc

I.

Johannes Guilleaume falnak támasztott fejjel kuporgott a Népstadion állomásnál. Előtte hosszú-hosszú, töretlen tenger, míg a látóhatár eltart, sehol egy pont, amiben megkapaszkodhatna a szem. Karnyújtásnyira tőle a cigányasszony sárga, piros tulipánjaival, kötényében azzal a pénztáros kasszáknál használt fekete, műanyag dobozzal ezresekkel és ötszázasokkal tele, amelyet mindig a kezei közé képzel, amikor rágondol, és ami sosincs ott a valóságban. Terebélyes asszonyság, jó kedéllyel megáldva, ott ül ő az állomásnál már vagy húsz esztendeje...

Johannes Guilleaume huszonhét éves korában döbbent rá először, hogy nem lesz örökké fiatal. Addig is mondogatta ő ezt nagy ritkán, és bele is gondolt olykor-olykor, de az érzés sohasem találta el a szíve közepén; akkor viszont telibe kapta, egészen pontosan a legfájdalmasabb pontján. Hosszú ideig nem tért magához.

Ekkor ismerte föl, amikor egyszerre csak kifogyott belőle, hogy eddig mindig is ott buzgott benne valamiféle derű adta erőtartalék, ami egyszerűen abból a tényekkel alátámasztott tapasztalatból táplálkozott, hogy a lényeges dolgok valójában sohasem változnak, és mindig is adottak lesznek. Eszébe sem jutott, hogy fogy az idő. Mindig magához tért, mindig maradt benne valami energia, és most ez szűnt meg hirtelen. És nem is tudta, hová fordulhatna első zavarában, mi segíthetne, mert amivel szembe kellett néznie, azzal mindenkinek egyedül kell szembenéznie a segítség leghaloványabb reménye nélkül. A legjobb, ha belenyugszik, ám pont ez az, amire képtelennek bizonyult, akármerre nézett, ez jutott eszébe.

Úgy érezte, kitaszítottá válik. Egy olyan közösségben válik kitaszítottá, ahová alanyi jogon és megfellebbezhetetlenül tartozik. A fiatalság összetartó és szolidáris közösségében, ahol a cinkos összetartozás legalapvetőbb jele, hogy a beavatottak ismeretlenül is minden további nélkül letegezik egymást, mégpedig olyan egyszerűséggel, aminek utánzása a kívülállók számára már teljességgel lehetetlennek bizonyul. Tudta, elvileg még ott a helye, de többször észrevette vagy észrevenni vélte, hogy a másik egy pillanatra habozik, mielőtt válaszol, s a lányok is, ha hozzájuk szól, mintha egy túlkoros bizalmaskodását fogadnák, úgy rebben a tekintetük, s mivel elég jól neveltek ahhoz, csak a háta mögött fintorodnak el. Ők is kiszúrták, és Johannes Guilleaume is kiszúrta. A tükör előtt állt, és a fejét nézte, ahogy a hajszálai hullanak...

Működött ő továbbra is, találkozott a barátaival, el-eljárt szórakozni, ám a dolgok csupán a felszínen érintették, beljebb csak áthatolhatatlan, nagy-nagy szomorúság honolt, és semmi sem jutott el hozzá igazán. Egészen biztosan emlékezett rá, hogy nem is olyan rég még egészen másképp volt, akár csak két hónappal ezelőtt. Tudta, hogy még nem kellene, hogy még nem jött el az idő, hogy pontosan ezek azok az utolsó pillanatok, és most még bepótolhat valamit. Tudta azt is, ha nem változik, valami jóvátehetetlenül elromlik benne, hazudni azonban nem akart, meg nem is lett volna rá képes. Egész életében koravénnek tartották.

Úgy érezte, mindent látott már és mindent átélt, és ez a tudás lehetetlenné teszi, hogy bármit is szemtől-szembe tapasztaljon a puszta bőrén és a szíve közepén. Sokan mondják, negyven éves korára lát meg mindent az ember, az én ősöm, Johannes Guilleaume, már harminc éves korára mindent meglátott. Még nem voltak gyerekei, de pontosan tudta, milyen érzés lesz, ha lesznek. Tudta, miként ragaszkodik majd hozzájuk eddig soha nem ismert, mély ragaszkodással. Tudta, hogy nem lesz képes egészen kifejezni a szeretetét, de a gyerekei előbb-utóbb megértik majd, és kialakul köztük egyfajta szótlan, szerető tudás. Tudta, hogy szeretni és néha gyűlölni fogja a feleségét, és azt is tudta, hogy lesznek emberek, akiket fontosnak tart, mégis eltávolodnak majd egymástól, és nyomtalanul megfeledkezik róluk. Tudta mindezt, és azt is tudta, hogy ez a tudás hihetetlenül magányossá teszi az elkövetkező ötven évre, élete hátralévő idejére, mert ezt rajta kívül csak kevesen tudják, és akik nem tudják, sohasem fogják elfogadni és megérteni. Furcsa, kitaszított szerzet lesz majd, és ha nem tesz úgy, mintha nem az lenne, örök nyugtalanságra kárhoztatja önmagát. Hosszú-hosszú tengerként terült el előtte az az ötven év, és el nem tudta képzelni, hogy a hullámok, amelyek most a lábainál csobbannak, milyen messzi, búbánatos földről érkeznek hozzá épp...

Kikecmergett persze aztán ebből az állapotból, mert a szervezetnek nagy a küzdőképessége, élni akar, még ha a lélek aléltan fekszik is. Johannes Guilleaume is összeszedte magát, de már réges-régen nem ugyanúgy. Bort ivott, száraz, fanyar ízűt, és csak most értette meg a pátriárkát igazán, aki nem valamiféle gabonát vagy krumplifajtát ültetett először az Özönvíz után, hanem szőlőtőkét - tudniillik, hogy azt a röpke kis időt, ami az Isten visszajöveteléig még hátravan, emberhez méltóan bírja ki. A munkája is, amit eddig csak úgy mellékesen végzett, hirtelen új, különös hangsúlyt kapott, érdekelni kezdték a részletek, örömét lelte a kibogarászásukban, és büszke volt, ha valami sikerült, valami csekély jelentőségű dolog.

A harmincas évfordulón szintén nagyobb nehézségek nélkül esett át, és már-már maga is hinni kezdte végül, a túlsó oldalon is van élet. Álmában azonban mégis ott kuporgott a metróállomás falánál, s a fal, mint bölcső hajlott be körülötte. Elesett volt, árva és úttalan, és egészen pontosan tisztában volt azzal, hogy általában nem az álom hazudik...

II.

A Koroknay érintette meg a vállát végül. A jelentéktelen osztálytárs a gimnáziumból. Semmi különös, egyszer járt náluk Vácott, az apjánál, aki bőrgyógyász. Az osztályfőnökük küldte, mert bőrgomba vagy ekcéma jött ki a kezén. Kétszer, ha beszéltek egymással egyébként. "Johannes! - mondta - Gyere!" És Johannes Guilleaume először nagyon elcsodálkozott, hogy mi a fenét akar tőle pont most a Koroknay. Aztán meglátta mögötte az egész osztályt tizennyolc évesen, az érettségi előtt, és egyszerre csak valami nagy, tündöklő boldogság akarta eltölteni a lelkét. Ám Johannes Guilleaume gyanakvó maradt és nem engedett, mert ha mást nem is, az élet szeszélyeiről egynémely dolgot már megtanult. "Johannes - mondták neki ők is -, gyere velünk!" És egy csomóan odamentek hozzá. "Meghalok?" "Ökör."

 

És ekkor Johannes Guilleaume abbahagyta a védekezést, nem is volt abban az állapotban már rég, hogy igazán másként tehetett volna. Olyan tiszta, égi boldogság járta át, amilyen a valóságban, azt hiszem, sohasem. Ott állt közöttük nagy megrendültséggel, és nézte őket, ők meg őt, és a lányok sírtak. Ugyanazt gondolták mindannyian, az arcukra volt írva. Azt hitték, hogy vége van, hogy mindörökre vége, és most íme kiderül, hogy nem, mégsincsen vége, hogy nem változtak meg mégsem. A lényeges dolgok mégsem változnak, rosszat álmodtak csupán, hosszú, utóbb rémisztő álmot. Azt hitték, elfogyott minden remény. Kiöltek magukból minden reményt. Meghaltak, elhervadtak, és közben azon győzködték magukat, hogy lehetnek még boldogok...

"Nem azért, mintha bármivel is különbek lennének - ezt jegyezte le Johannes Guilleaume később, amikor azon töprengett, miért pont ők -, egyszerűen csak úgy alakult, hogy akkor, azokat az éveket együtt töltöttük el, és ez a hely csak őket illeti..."

Johannes Guilleaume életében ha kétszer látott még ilyen tisztaságú álmot. Tudta, az ég üzent, csak azt nem értette pontosan, mit, ám ez az ég esetében egyáltalán nem tartozott a szokatlan eljárások közé. "Tarts ki Johannes Guilleaume!" - lehet, hogy egyszerűen csak ennyit mondtak, és megnedvesítették az ajkait tikkadtságában. Johannes Guilleaume általában nem tartotta feladatának, hogy az Úrral perlekedjék, most mégis kifakadt. "Csitt legyen, te kis ember! - talán ez volt a válasz - Nem tudsz te még semmit sem igazán..." És Johannes Guilleaume tisztelettudóan ugyan, de szkeptikusan hallgatott...


11 komment

Címkék: vakvágány


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr25339527

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Aran-ka · http://aran-ka.blog.hu 2008.02.15. 15:22:12

Johannes Guilleaume-nak kapuzarasi panikja van ?

Maren Maris 2008.02.16. 13:43:54

Kedves Mattheo G.!

Az írásod szíven ütött. Főleg azért, mert nemrég egy barátom hasonló állapotáról mesélt, de - most már szégyellem - nem tudtam ennyire beleélni magam. Johannes Guilleaume helyzetét most átérezni vélem. Ha lehet, hogy valaki megértse őt, mikor még korántsem élt át mindent.

Mégis, felmerült egy fontosnak tűnő értelmezési kérdés:
"Johannes Guilleaume is összeszedte magát, de már réges-régen nem ugyanúgy."

NEM UGYANÚGY:
Első olvasáskor ezt egyértelműen negatív változásnak értelmeztem. Másodszor pedig úgy, mint szükségszerű, (emiatt) pozitív fordulatot.
Vajon Johannes Guilleaume számára melyik lehetett?

M.M.

Öreg 2008.02.18. 10:21:38

Pedig a huszon-harmincas átmenetnél csak nehezebbek jönnek... 70 fölött lesz csak könnyebb, mert akkor már ne érzi folyamatosan úgy az ember, hogy na, most veszíti el a fiatalságát... Dehát szerencsére a fiatalság is relatív, így az embernek csak a megfelelő társaságot kell kiválasztania ahhoz, hogy jól (kölyöknek) érezze magát...

Mattheo Guilleaume · http://elmondo.blog.hu 2008.02.18. 13:12:00

"Johannes Guilleaume-nak kapuzarasi panikja van ? "

Hát szegénykém, most éppen bánkódik nagyon, de ez a pánikfélesége még nincs neki, úgy hiszem.

A hölgyeknél a Guilleaume-oknak átalában sikere van (: - csak most Johannes Guilleaume erről láthatóan megfeledkezett átmenetileg...

Mattheo Guilleaume · http://elmondo.blog.hu 2008.02.18. 13:21:15

"Vajon Johannes Guilleaume számára melyik lehetett?"

A kérdésed összetett, mert van ugye Johannes Guilleaume, vagyok én, Mattheo Guilleaume, és van az, aki most gépel - és a régi versnek megfelelően úgy hiszi magáról, hogy ő a valóságos, és én vagyok álombéli, én pedig pont fordítva gondolom. Szóval, ami Johannes Guilleaume-t illeti, fogalmam sincs...

Általában persze minden ilyen folyamat azzal jár, hogy az ember bölcsebb lesz jó esetben. Kicsit halkszavúbb, kevésbé követelőző, elfogadóbb, megértőbb stb. Tehát bölcsebb. Johannes Guilleaume is egész biztosan profitál majd a tapasztalataiból. Hogy ennek ő örül-e vagy sem, nem tudom. A magam részéről annyit, hogy sztem a bölcsesség nem annyira fontos...

marlington 2008.02.18. 14:50:17

Nekem a szöveg stílusa kicsit patetikus, ennek ellenére tetszik, mert épp 27 vagyok és van egypár huzam.
És a végén az az árnyalatni irónia sokat dob rajta.

Kis siksze 2008.02.18. 15:32:37

Bár korban még nem járok ott, ahol Johannes, átérzem a helyzetet. És ha legalább azt látnám, mint Mattheo, hogy a tapasztalatokból profitálni fogok, és bölcsebb leszek... de eddig ugyanolyan naiv maradtam :( Vagy ez csak harmincon túl változik?

Maren Maris 2008.02.18. 16:01:31

Kedves Mattheo!

Magunk közt vagyunk - ne tegyünk hát úgy, mintha nem mozognánk otthonosan, már-már egy odaszületett biztonságával a posztmodern által decentrált, önmaga identikus lényegét tagadó szubjektum új szituáltságával az egységes énként elképzelt lírai alany fogalmának világában! Mert - de. :-)

A kérdésem persze Johannes Guilleaume-ra vonatkozott - nem is nagyon lepleztem. Válaszodból azonban úgy tűnik, hogy mint a jó írásokkal általában, a Tiéddel is megtörtént, hogy a szöveg is írta önmagát.
Én (ugyebár Maren Maris), mint nő kortalan lírai alany volnék. S mint ilyen, nem hivatkozhatom számszerűen eltelt évek tapasztalatára, a szövegbe viszont annál inkább kapaszkodom.

A fent idézett sorban a puszta újdonság, mint mindig derűre okot adó élmény kizárólagosan pozitív ígéretét látom. Ezt maga a szöveg adja kezembe. Szerintem ez az újdonság nem kapcsolódik a bölcsességhez.

Ha Johannes érzéseit nem is ismerhetjük e téren, Mattheonak érdekes lehet, hogy az újdonság derűje nem feltétlenül fakul az évek során. Maren Maris legalábbis így tekint hátralévő életre...

Mattheo Guilleaume · http://elmondo.blog.hu 2008.02.18. 17:47:33

"Nekem a szöveg stílusa kicsit patetikus..."

Hát igen, magam sem vagyok túlságosan elégedett vele, de nem tudom pontosan miért...

Mattheo Guilleaume · http://elmondo.blog.hu 2008.02.18. 17:56:47

"Magunk közt vagyunk - ne tegyünk hát úgy, mintha nem mozognánk otthonosan, már-már egy odaszületett biztonságával a posztmodern által decentrált, önmaga identikus lényegét tagadó szubjektum új szituáltságával az egységes énként elképzelt lírai alany fogalmának világában! Mert - de. :-)"

OK... (: (De miért már-már?)

"A fent idézett sorban a puszta újdonság, mint mindig derűre okot adó élmény kizárólagosan pozitív ígéretét látom. Ezt maga a szöveg adja kezembe."

Azt hiszem nem adja a kezedbe, mert: "Álmában mégis ott kuporgott a metróállomás falánál, s a fal, mint bölcső hajlott be körülötte. Elesett volt, árva és úttalan, és egészen pontosan tisztában volt azzal, hogy általában nem az álom hazudik..."

"Ha Johannes érzéseit nem is ismerhetjük e téren, Mattheonak érdekes lehet, hogy az újdonság derűje nem feltétlenül fakul az évek során."

Persze, én is szeretem az újdonságot, és kíváncsi természetű is vagyok meglehetőst, mégis vannak olyan területek, ahol nem zavar a változatlanság, és egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, milyen lenne másként. Főként, ha nincs visszaút...

Amanda 2008.02.20. 09:15:29

Mattheo, üzenem Johannes-nek, hogy az érzések lényege éppen az, hogy érezzük őket újra és újra, nem elég elképzelni vagy tudni vélni őket. Ahogy az újdonságé, az érzések varázsa sem fakul, ezért a vágy, hogy átéljük őket legalább még egyszer. De ezt ő mint szenvedélyes forradalmár és/vagy underground pontosan tudja, csak emlékeztetni szeretném...
süti beállítások módosítása