Rájöttem, hogy nekem ez a két szó nem ugyanazt jelenti. Talán eddig is sejtettem, de A nagy csend című film után lappangó benyomásom bizonyosságá vált. Része lehet a dologban, hogy kiskunsági születésű vagyok, és bár sohasem beszéltem az ö-ző nyelvjárást, bizonyos hangalakok mégis rögzültek a szóhasználatomban. Föl. Csönd.

Nekem az a csönd, ami a pusztában van. Ami rekkenő hőségben a kanális partján telepedik rám. És az, ami éjszaka kúszik be a szobába, hogy a vaksötét mellé üljön. Számomra Istennek van csöndje, mindent betöltő, egy hangot nem tűrő csöndje. Lehet sírni, üvölteni, kiabálni, akkor is visszakúszik, sőt, el sem hagy igazán. Ha menekülök előle, mert a magánnyal és az önmagammal való szembesüléssel azonosítom, kérlelhetetlenül megtalál. Ha mindennél jobban akarva hajszolom, kicsúszik kezeim közül.

A csend ennél megfontoltabbnak tűnik. Amikor az ember tudatosan előhívja magában a csöndet, csendességre lel. Ez az állapot állandó munkával jár, Isten szüntelen keresésével, a hozzá való fohásszal, a vele való beszéddel. Philip Gröning dokumentumfilmjével hatalmas fába vágta a fejszéjét. Tudati folyamatokat érzékletesen megrajzolni képtelenségnek tűnik, pedig erre van szükség, mert a szerzetesek életében a némaság kulcsfontosságú, a kontemplációé, imáé, csöndé a főszerep. A gondolati folyamatokat szavaktól mentesen kell ábrázolni az Istenben elmerülő ember megfigyelésével. Nem látok bele a fejébe, mondjuk sokszor. A karthauzi rend chartreuse-i anyakolostorában eltöltött közel egy év azonban rávezette a rendezőt, hogyan készítsen olyan filmet, ami a láthatatlanra fókuszál, a sokszor fölösleges, figyelmet elvonó szavak mellőzésével.

Philip Gröning minden ízében atmoszféra-filmet készített. A cselekmény redukáltsága, a természet hangjait felerősítő némaság, a mesterien komponált csendéletszerű képek adják meg az alapértelmezést. A szerkezete több síkból épül föl. Egyrészt az évszakok váltakozása szerint látjuk meg a kolostor és lakóinak újabb és újabb arcait. Másrészt egy belépni kívánó szerzetesjelölt akklimatizálódását követjük nyomon. Harmadrészt a kolostor életéhez kapcsolódó liturgikus, munkával teljes, szabadidős tevékenységeket ismerjük meg.

Az évszakok ciklikussága az egyik fajta rendszeresség, ami kihat a szerzetesek életére. A kert, a vetemény, a patak gondozása, a favágás jelentik a természettel való szoros kapcsolatot, a napsütés, a hó olyan élményt képesek okozni, ami mosolyt csal az arcokra.

A film minimális cselekményében fontos helyet foglal el a novícius érkezése, akit a köszöntés alkalmával láthatóan minden testvér örömmel fogad. A későbbiekben figyelemmel kísérjük a rendi életbe való csiszolódását.

A liturgia, kontempláció és munka az egész napot felöleli, és a regula szerint szigorúan szabályozott. A szabadidő eltöltésének is megvannak a keretei: ünnepnapokon és vasárnap a közösség együtt étkezik, és több órás sétát tesz. Ezken a napokon a beszéd is engedélyezett. A legkomikusabb pillanatok ezek, szerzeteseket látunk leszánkázni a havas domboldalon a többiek legnagyobb szórakozására, vagy éppen a kézmosással kapcsolatos utasításokat hasonlítják össze két rend regulája alapján, amikor is kiderül, hogy a karthauziak jobban tudják, hány falikút kell egy rendházba, mint a trappisták.

Gröning egyszemélyes stábként hangolódik rá a szerzetesek életére, járja velük napi útjukat, ül mellettük celláikban, imaórákon és dicséreteken. Követi őket, vagy csak felveszi, ahogy elsétálnak a kamera előtt. Érezhetően alkalmazni kezdi a szemlélődést. Képei nem egyszerű vágóképek, szobabelsők, használati és liturgikus tárgyak, hanem a puritán élet apró mozaikjai, amelyek vonzzák a tekintetünket, hogy közelebb hajoljunk, figyeljük meg őket alaposabban. Legyen az egy fából faragott evőeszköz, a harang kötele, vagy a szenteltvíz-tartó. Ez a szemlélődés az eszköze a láthatatlan megmutatásának. Pontosabban megmutatja, hol van a láthatatlan. Bekarikázza. Például azzal, hogy folyamatosan visszatér a folyosón lágy szellőtől lengedező kéztörlőhöz. Képes arra, hogy kézzelfoghatóvá tegye a jelenlétet. A szerzetesekre irányítja lencséjét, akik az egyetlen fix pont felé fordítják arcukat. Ahogy ők mondják: a kereszt áll, és a világ forog körülötte.

A film háttértörténetének legmegdöbbentőbb - és tegyük hozzá, legjellemzőbb - eleme, hogy a rendező 16 évet várt, mire bebocsátást nyert, és megkapta a perjel engedélyét a filmkészítéshez. Mi pedig csak hálásak lehetünk, hogy kivárt, s talán azért is, hogy megvárakoztatták, mert munkája érett, lenyűgöző alkotás, a teremtett világ csodálata, Teremtőjének dicsérete.