Tardi Grada: Hogyan jött létre a kutatócsoportotok?

Keresztúri Ákos: 2000 tájékán Horváth András, a Planetárium akkori igazgatója észrevett a Mars déli sarkköre környékéről készült képeken valami furcsaságot, s ezzel megkereste Szathmáry Eörsöt, a korai evolúció elismert kutatóját, aki szintén érdekesnek találta a fényképéket. Rövidesen Gánti Tibor is csatlakozott hozzájuk, majd 2004-től az ESA is támogatta egy kutatócsoport létrehozását.

T. G.: Mi volt azokon a fényképeken, ami sokak érdeklődését felkeltette?

K. Á.: Furcsa sötét foltok voltak ezek, amilyeneket a Marson nem látni máshol. A felszín jelentős részét vörös oxidált törmelék borítja, s a fekete foltok ezeket látványosan kerülik, csak egy sötétebb kőzet homokjából felépült dűnéken láthatóak. A foltok alakja és elhelyezkedése marsi évről marsi évre szabályszerűen változik. A tavasz érkezésekor előtűnnek a jégréteg alól, besötétednek, majd ahogy a rekkenő marsi nyár delének -30 Celsius fokos melegében elszublimál a jég, úgy a foltok közepe elkezd kiszürkülni, mígnem az egész folt szürke lesz. A kérdés: hogyan keletkezhetnek, és aztán miért változnak ezek a foltok?

Felmerült, hogy a jelenséget a jég alatti kis gejzírek okozzák, ami ugyan megmagyarázza a néhány belőlük kinyúló alakzatot, de nem az összes megfigyelést. Ha viszont eljátszunk azzal a lehetőséggel - és a fent említett kutatók el mertek játszani -, hogy a jég alatt egyszerű, baktériumszerű, fotoszintetizáló élőlények éldegélnek, amelyek a hőmérséklet emelkedésekor kezdik meg élettevékenységeiket, akkor egész szépen leírhatjuk a jelenséget. A vízjég alatt, védetten, a napsugárzás erősödésével a sötét színanyagok kissé felmelegítik a környezetet, így kialakulhat egy vékony, tartósabb, folyékony réteg a vízből (különben az alacsony légnyomásnak köszönhetően a víz a Marson általában azonnal légneművé alakul), ami már elegendő lehet ahhoz, hogy hipotetikus cianobaktériumaink életre keljenek a téli pihenő után. Ahogy a folt közepén elolvad, pontosabban szublimál a jég, úgy befejeződik az aktív időszak a marslakó baktériumok számára, s a folt a közepe felől kiszárad. Az elmélet bizarr, de koránt sem lehetetlen. 2000 tájékán még az is igen kérdéses volt, hogy volt-e egyáltalán víz valamikor a vörös bolygón. Azóta egyre biztosabb, hogy volt, méghozzá elég sok, hiszen számos kőzetet találtak már, amelyek nagy valószínűséggel vízben képződtek.

T. G.: Milyen új fejleményekről tudsz beszámolni a sötét marsi dűnefoltokkal kapcsolatban?

K. Á.: Az MRO, Mars körül keringő szonda már 25 cm felbontású képeket készít a felszínről, így a kérdéses foltok is jobban látszanak. Ezeken a képeken is úgy látszik, mintha a lejtőtől függően a foltok hosszabban vagy rövidebben megfolynának. (Ami szemben az amerikai kutatók által preferált modellel, ahol szimplán szublimációval magyarázzák a jelenséget, azt mutatja, hogy valóban kialakul egy folyékony réteg.) Az újabb modellek szerint a szilárd felszínen a jég alatt megmaradhat néhány molekulányi, fizikailag megkötött folyékony halmazállapotú víz. Ezek szerint a modellek szerint ez a felszínhez kötött víz ilyen alacsony hőmérsékleten is tud áramlani, de az kérdéses, hogy egy baktériumszerű élőlény számára hasznosítható-e. Felvetették azt is, hogy a magas UV sugárzás miatt lehetetlen lenne az élet a Mars felszínén, azonban ez nem egy erős érv, hiszen néhány milliméternyi kőzet vagy kőzetszemcse már kiszűri az UV sugárzást. A Földön pedig a cianobaktériumok vidáman eléldegélnek sziklák és kövek felszín közeli rétegeiben, illetve a sarkvidékeken mélyen a jégben. Jó lenne kamrakísérleteket csinálni, ahol mesterségesen állítanánk elő a marsi körülményeket, és vizsgálnánk meg a különböző mikroorganizmusok viselkedését. Sajnos nagyon kevés az ilyen kamra, és ahol van, ott is küzdenek a körülmények beállításával. Általában nem sikerül egyszerre produkálni az alacsony nyomást, alacsony hőmérsékletet, magas UV-t és az alacsony páratartalmat.

Megfolyó dűnefoltok.

T. G.: Milyen eredményeket várhatunk a Phoenix Mars-szondától?

K. Á.: A Phoenix célja, hogy közvetlen bizonyítékokat találjon a vízjégre, illetve kutasson esetleges szerves molekulák után. Eddig még nem sikerült vízjeget kimutatnia a marstalaj hevítésekor, azonban ez egy sor technikai problémára is visszavezethető. Nyári hőmérsékleten és alacsony nyomáson a vízjég gyorsan szublimál. Tudjuk, hogy a hevítőkamra megtöltése sem volt zökkenőmentes. Először nem sikerült felkanalaznia a marstalajt, majd a felkanalazott anyag nem ment be a kamrába, s két napot várakozott a kamrát fedő rostán. Ez valószínűleg elég ahhoz, hogy teljesen kiszáradjon. Most próbálnak mintát venni a mélyebb rétegekből, ahol valami kemény és csillogó anyag húzódik. Ha azonban a bő másfél hónap alatt csak ennyit sikerült elvégezni, akkor nagyon kérdéses, hogy lesznek-e egyáltalán használható eredmények, mert a Phoenix már így is több időt töltött a Marson, mint amennyi idő múlva vége az ottani nyárnak, és onnantól a napelemei már nem termelnek elég energiát a robotkar működtetéséhez.

(További részletekért lásd a kutatócsoport 2006-os publikációját a Magyar Tudományban.)

(A kicsi, vastag betűs betoldások pedig a szerkesztő megjegyzései.)