Néhány évvel ezelőtt anyukám egyszer csak megkért, hogy mossam le a hűtőszekrényt. Álltunk a konyhában, ő a főzéssel volt elfoglalva, én meg épp arra jártam, úgyhogy megragadta a kínálkozó alkalmat.

- Jó, de mivel? – tettem fel a logikus kérdést.

- Szódás vízzel – mondta Mama magától értetődően.

- Az meg mi? – kérdeztem.

Anyukám értetlenül nézett, és azt mondta, hogy a szódás víz az szódás víz, és ennél közelebbit nem lehetett kiszedni belőle. A főzés teljesen lekötötte, és gondolom, azt pörgette végig az agyában, milyen szakképesítést nem igénylő teendők vannak még, amiket betanított munkások is elvégezhetnek, mármint a húgom és én. A szódás víz kinyilatkoztatásával le is zárta az eszmecserét.

Emlékszem, ott álltam, a szivaccsal a kezemben, és hirtelen elöntött valami keserű düh. Mama háttal állt nekem, persze, a dolog részéről túl volt tárgyalva. És akkor kitört belőlem: Olyan nincs, hogy szódás víz! Mi a bánat az a szódás víz? Szódavíz, olyan van, de szódás víz nincs! És éreztem, hogy vörösödik a fejem. Ne használj olyan szavakat, amiket nem értek, amiket sose használtál! Ebből már elegem van! Tőled tanultam meg beszélni, hogy van képed ilyenekkel előrukkolni ennyi év után? Harminc évig éltem úgy, hogy sose mondtad, hogy szódás víz. Most már késő! Mi a nyavalya az a szódás víz és hogy hallgathattad el ezt eddig?

Mama felnéz, nyugodtan odamegy a mosogatóhoz és felemeli a mosogatószeres flakont.

- Erre gondolok.

- Ez mosogatószer, Mama - mondom, magamból kikelve -, amióta csak élek, ezt mosogatószernek hívtuk.

- Igen, de amikor gyerek voltam, szódának hívtuk - mondja Mama. – Ez jutott eszembe, fiam. Öregszem, na.

Hülyén álltam ott. Remegtem még egy kicsit, de nem szóltam semmit. Fogtam magam, és Mama útmutatásait követve, lemostam a hűtőt. Szódás vízzel, ahogy kell.

Nem először kaptam ilyen rohamot a Mama hülyeségei miatt. Egy másikra is emlékszem, ami akkor történt, mikor megnéztük a Nagymama új lakását, és anyukám meg a nagynéném megállapították, hogy van lichthof (akárhogy is írják ezt a szót). És ezt ismételgették, mint a bolondok, nagy megelégedéssel. Jó, végül megmutatták, mi az, de akkor már mindegy volt.

Mi van még, amit nem tudok? Amit képtelenek voltak megosztani velünk, a gyerekeikkel, amit csak ők tudhatnak, amiket előszobákban suttogva beszéltek, amíg mi a kisvonattal játszottunk mit sem sejtve? És amit most már magukkal visznek a sírba? Az emlékeiket, a gyerekkorukat, a hatalmas fehér szalagokat, amiket a Nagymama egy letűnt korban a hajukba tűzött, egy másik világban, egy másik bolygón talán, ahol a kislányok harisnyakötőt hordtak, amiben nem lehetett játszani és a harisnya mindig lecsúszott úgyis, meg hátulgombolós cuccokat, amiről mi már azt se tudjuk, mi, meg rendes csokoládét ettek (az még csokoládé volt, fiam), nem azt a szart, ami most van… És ezek az özönvíz előtti szavak, amik időnként felbukkannak, hogy gang, házmester, Rökk Szilárd utca (anyukám soha életében nem használta a nyolcadik kerület kifejezést arra a helyre, ahol felnőtt, azt egyszerűen úgy hívták, hogy Nagykörút, mintha minden kerülettől független lett volna - a világ közepe), átjáróház, Múzeum-kert, liftpénz, szén, cselédlépcsőház, mérnök úr, nagyságos asszonyom (nagyszüleim házmester által történő megszólítása).

Ezért van elrontva a mi életünk. Most már világos. A szüleink nem mondtak el semmit, mindent eltitkoltak, ami fontos. Ezekből az elhullajtott morzsákból kell megélnünk. Mindabból, ami kicsúszott a szájukon egy óvatlan pillanatban, mikor ellankadt éberségük, mikor megöregedtek. Nem készítettek fel minket az életre, nem adták át titkaikat, ami az örökségünk kellett volna, hogy legyen, hogy valahogy elbukdácsoljunk a halálunk napjáig.

Jó, de már úgysincs meg abból semmi, mondhatná a Mama. Meg ahogy a Körút ma kinéz… Hogy a forgalomról már ne is beszéljünk. Mert amikor ő gyerek volt, naponta két autó, ha jött. És a Körúton volt minden, közért, hentes, pék, cukrászda (nem olyanok, mint a maiak, azok még cukrászdák voltak!), mozi, gombos, cipész, kisvendéglő (ahol a Mamáék be voltak fizetve ebédre, és ahol mindig mákostésztát kértek, amit a Nagymama sosem tudott meg, mert mikor bement érdeklődni a pincértől, mit szoktak enni a kislányok, a pincér nem köpött, azt mondta, főzeléket), és ezeregy boltocska a kapuk alatt, ahol a boltos tudta a vevők nevét ("Apát minden boltos ismerte" - állítja Mama a nagypapámról). De mindez mellékes. Ti már sosem tudjátok meg.

De élni nekünk is kell, és meghalni mi is meg fogunk. Tanítsatok meg mindenre, mielőtt végképp eltűntök a süllyesztőben! Mert elmentek, és itthagytok minket, és akkor mi lesz velünk? Gondoltatok erre? Szerintetek a maci meg a kisvonat is elég lesz, hogy elboldoguljunk az életben? Azt hiszitek, okosak vagyunk, mert látszólag érdekesebb dolgokat csinálunk, mint ti annak idején? Merészebbek, talpraesettebbek vagyunk, mint ti voltatok? Hát nem látjátok...

Minden új szó, amit hallok tőlük időnként, feltépi ezt a sebet. Én ezeket a szavakat legfeljebb könyvben olvastam, de számukra a mindennapi élet volt. Nekik van valamijük, ami nekem nincs. És most már szinte odaadhatatlan. Ha nem lenne idiótaság, betérnék egy templomba, és minden egyes szóért gyertyát gyújtanék – egy, szódás víz; kettő, lichthof; három, smöli (másik nagypapám szava a kutyára); négy, móring (dédnagymamám szava); öt, böllenkedik (ez a Mama szava, de ő a nagymamájától hallotta), és így tovább... Hogy tövig égjenek azokért a szavakért, amit az eltemetett emberek mondtak, a hozzátartozóim, akik már nem tartoznak hozzám, és akik úgy tűntek el, mint a kámfor, mielőtt elmondhattak volna MINDENT.