avagy Bernstein mise a MüPában
November első hetében mutatták be a Művészetek Palotájában Leonard Bernstein Mise című darabját Böhm György rendezésében. Szürreális élmény volt. Őszintén szólva mi nem is hittük el.
Aki esetleg nem ismerné: maga a zenemű J. F. Kennedy özvegyének kérésére született, az elnök emlékére. A története röviden: egy templomban a pap prédikál, de a gyülekezet tagjai folyamatosan közbeszólnak és (egyre durvább) ellenvetéseket tesznek, ennek hatására a pap összeroppan és törni-zúzni kezd; végül megjelenik egy kisfiú, aki áratlanságával mindenkit megbékéltet.
Ehhez képest a színdarabban a holokauszt áll a rendezői koncepció középpontjában; a templomban (valami okból) menekülő zsidók tartózkodnak, pizsamában, felül átlátszó, csillogó esőkabátban, nagy ezüstszínű bőröndökkel, és a pap nekik celebrál misét.
A továbbiakban kiderül, hogy a holokauszt-témájúra átdolgozott magyar szövegbe sajnos elég súlyos anomáliák kerültek. Például az eredeti szövegben az egyik szólista arról énekel, hogy meglátogatta férjét, Jimet a börtönben, aki kopaszra volt nyírva és arról beszélt, hogy a börtönkoszt nem is olyan rossz, majdnem olyan jó, mint a kávéházi; és egyikük sem tudta, hogyan fogja a házasságuk túlélni ezt az egészet. A színdarabban ez a rész nagyjából így hangzik: "Meglátogattam Jimet a lágerben. Kopaszra volt nyírva. Azt mondta, ne aggódjak, a lágerkoszt jó, még jobb, mint a kávéházi. Nem tudtuk, hogyan fogjuk túlélni ezt az egészet." Először is, felmerül a kérdés: hogy kerül Jim nevű illető egyáltalán lágerbe? Rendben van, végül is ez még valami úton-módon, nehezen bár, de elképzelhető. De mégis: mióta van a lágerben látogatás? Illetve: mi az, hogy a lágerkoszt jó???
Mivel lehetetlen, hogy egy holokausztot feldolgozó adaptáció ironikus legyen, sajnos azt kell feltételeznünk, hogy a rendező alapvető dolgokkal nincs tisztában.
És ez még nem minden: a zsidók egyszer csak - a néző számára abszolút érthetetlen módon – összeesnek és meghalnak a színpadon (amit a rájuk irányított vörös fény is jelez), majd - mintegy drámai csúcspontként – az eredeti szövegbeli békítő kisfiú helyett megjelenik egy angyal. Ezt az angyalt egy 10 év körüli fiú alakítja arany palástban és kb. két méter átmérőjű tollas szárnyakkal (a reakció a nézőtérről: "húú, megjött a sas"), és ez az angyal - kapaszkodjanak meg - feltámasztja a halott zsidókat. Vajon a rendező mit üzen ezzel a hihetetlenül giccses gesztussal, mondjuk a holokausztot illetően?
Az már csak hab a tortán, hogy a meghajlásnál megjelenik maga a rendező is Győzike Show-t idéző ezüst párducmintás zakóban és beáll az imént feltámasztott holtsápadtra maszkírozott holokausztáldozatokhoz, akik között különösen dekoratív. Egyébként pedig a plafonra erősített hatalmas piros-fekete kereszttől a nézőtér igen nagy hányadáról nézve semmi sem látszik az ugyancsak meghajló orgonistából.
A legérthetetlenebb az egészben az volt, hogy a közönség nagy részének kifejezetten tetszett a darab. Vagy mi nem értünk valamit, vagy a színházba járó, értelmiségi közönséggel vannak súlyos gondok.
Utolsó kommentek