El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2010.03.01. 09:00 Charlie Shepherd

Chopin születésnapjára

Frédéric Chopin számomra olyan irodalmi nagyságokkal egy sorba állítható eszménykép, mint Victor Hugo vagy Fjodor Dosztojevszkij. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy Chopin – csakúgy, mint Hugo és Dosztojevszkij – a művészeten keresztül valami nagyon általános, ugyanakkor nehezen megragadható emberi tapasztalatot közvetít. A reménytelenség, szenvedés és tehetetlenség közepette átélt remény megmagyarázhatatlan élményéről van szó, amely Chopinnél véleményem szerint a noktürnökben lelhető fel a legnyilvánvalóbban.

 

Chopin iránti érdeklődésem akkor kezdődött, amikor egyik barátom megajándékozott egy Chopin: Noktürnök CD-vel. A Noktürnök mintegy hatvan év alatt született szerzemények összessége, melyek közül hármat csupán a szerző halála után – és vélhetően kifejezett kívánsága ellenére – adtak ki. A műfaj neve – noktürnök – halk, nyugodt, finom műveket sugall. Noha kifinomult megoldásokban nincs hiány, a noktürnökre nem mindig jellemző a halk hang, és csupán ritkán nyugalmasak. A darabok árnyalt hangzású dallamai között lépten-nyomon utat tör a remény és kétségbeesés hangja, egymással elegyítve, ahogy azt természetszerűleg is gyakorta tapasztaljuk. A noktürn a francia nocturnal, azaz éjjeli szóból ered, és noha az elnevezés a világtól való csöndes elvonulás, a tönkrement kapcsolatok és meghiúsult remények gondjától való menekülés, az elidegenedés, magány és vágyakozás képzetét kelti, én úgy vélem, találóbb, ha a címet úgy értelmezzük, hogy a darabok éppenséggel elvezetik a hallgatót arra a helyre – az éjszakába –, amely nem annyira a menekülés, mint inkább az elmélkedés helye, ahol mint vihartól görnyedt nyírfa állunk, és ahol csupán az emlékek tartanak meg a roppant, mozdulatlan sötétség közepette. Nem valamiféle morbid hajlamról van szó, vagy arról, hogy Chopin megértéséhez búskomorrá kellene válnunk. Csupán arról, hogy egy bizonyos nézőpont elengedhetetlen a noktürnök „mélyebb” megértéséhez, nevezetesen, hogy azok a reménység és csalódás, az elhagyatottság és állhatatos várakozás közötti feszültséget jelenítik meg.

Egy konkrét darab jár a fejemben, amikor mindezeket leírom. Noha Chopin cisz-moll noktürnje vitathatatlanul a legismertebb, legáthatóbb és legellentmondásosabb darab, van egy rövid szakasz a G-dúr noktürnben (op. 37., Nr. 2.), amely különös jelentőséggel bír számomra. Keletkezése a Noktürnök születésének középső időszakára esik (1839), és a rákövetkező évben jut el a nyilvánossághoz egy másik darabbal (op. 37. Nr. 1.) együtt, vagyis a mű semmilyen szempontból nem kiemelkedő történelmi jelentőségű, mégis, már első hallásra észrevesszük benne a feszültség és a feloldás szakadatlan egymásutániságát. Miközben a jobb kéz formálta motívum a melankólia felé sodorja a darabot, a bal kéz szakadatlan mormolása, nem a hangzás előterében ugyan, de mégis értelmezi és alátámasztja azt, amit érzékelhetőbben hallunk a jobb kéz játékában; a bal kéz a szívverés, amely a jobb kéz által formált gondolatokat életben tartja – ez az a kapcsolat, amely valamennyi noktürn legbenső lényegéhez tartozik.

 

Ezen a noktürnön belül van azonban egy különleges pillanat, amely finoman, mégis egyértelműen kiválik. Ez az 1-27. ütemekből a 28. és az azt követő ütemek ismétlődő témájába történő átmenet. A meghatározó különbség az átmenet megvalósításának módjában rejlik. Mintegy ködbe veszve ereszkedik a jobb kéz a 17. ütemben, aztán megint, és a következő ütemben ismét. Szinte úgy érezzük, zuhanunk, lassan, az ismeretlenbe. Amikor aztán földet értünk, észrevesszük, hogy miközben a jobb kéz még mindig a darab hangnemén belül maradt, várakozásunknak megfelelően, a bal kéz feszült, disszonáns hangnemet ütött meg. A következő hangjegyek felhangzásakor a megdöbbentő mozzanat abban rejlik, hogy a bal kéz – amelyik a feszültséget keltette – nem mozdul. Megfeszülve, mozdulatlanul marad. A jobb kéz az, amelyik igazodik. Ami még két ütemmel előtte erőltetett és feszült hangzást keltett, most egy egészen új dallam kezdetévé formálódott a jobb kézben.

Az egész csupán nézőpont kérdése. Amíg az 1-27. ütemek „témáján” belül marad a viszonyítási pontunk, a 28. ütem érdesnek és oda nem illőnek hat; nem szívesen látott betolakodó, aki megzavarja az addig egész szépen alakuló folyamatot – gondoljuk. De csak a 28. ütem disszonáns állapotán belül készülhetünk fel arra, ami azután jön. Ami a 28. ütem után következik, lenyűgöző, a nyugalom és elmélyültség semmihez sem fogható. Nem jönne létre – nem jöhetne létre – azonban az azt megelőző disszonancia nélkül. Maga a feszültség így nem oldódik fel, viszont a feszültség körül minden átalakul oly módon, hogy éppen az a hang, amelyik a feszültséget keltette, most valami új kezdetévé válik.

Megfigyelésünket még egy szinttel feljebb helyezve azt is megjegyezhetjük, hogy a 28. ütem átalakulása nem egy zökkenő az egyébként szomorú és feszültséggel terhes kompozícióban. A darab melankolikus felütéssel kezdődik, azonban figyelmes hallgatóként azt is észre fogjuk venni, hogy nem ott végződik, ahol elkezdődött. Az átalakulásnak azzal a motívumával végződik, amit először a 28. ütemben hallhattunk. Chopin G-dúr noktürnjében nem csak fellelhető, vagy pillanatokra megragadható ez az átalakulás, hanem maga a darab is ezen az átalakuláson megy keresztül. Maga a feszültség nem oldódik fel, de a feszültség körül átalakul a világ – ami egykor disszonáns, nem odaillő volt és zűrzavart okozott, most valami sokkal nagyobb és értékesebb középpontjává vált.

Chopinnel kapcsolatos mindezen elmélkedések még valamire rávezettek, amit csupán nemrég fedeztem fel egy kiállítás megtekintésekor a párizsi Louvre-ban. A kiállítás a 16. századi velencei iskola képviselőinek műveit mutatta be. Ezen az iskolán belül következett be az a drámai elmozdulás, melynek utóhatásait szerte a világon érezni lehetett. 

Bevezető megjegyzésként elmondhatnánk, hogy a keresztény hagyomány érdeklődése és hangsúlya Krisztus személyével kapcsolatban szinte mindig a keresztre feszítésben csúcsosodott ki. Hagyományosan ez az a pont, ahol a keresztények a „remény a reménytelenségben” klasszikus paradigmáját keresik. És ez az a pont, ahol a váltás bekövetkezett a velencei festészetben. Szemben a kereszten függő Krisztus békésebb ábrázolásaival, mint például Fra Angelico képein láthatók, a velencei művészek a 16. század közepétől kezdve éjszakai környezetbe helyezték a keresztre feszítést. Ez különösen feltűnő, ha megvizsgáljuk a keresztre feszítés ábrázolását Tiziano (1555), Tintoretto (1565), Bassano (1574) és Veronese (1582) műveiben. Krisztus viharos éjszakán függ a kereszten, az alant fekvő káoszt fekete felhők borítják, a sötét előtér fölött pedig viharos felhők ölelik körbe a keresztet; Veronese képén pedig egyedül csak Krisztus, illetve a jobb és bal oldalán függők fölött jelenik meg a sötét felhő.

Túl messzire vivő következtetéseket persze nem szabad levonnunk: egyik művész sem mutatott például a keresztény hit vagy teológia iránti mélyebb elkötelezettséget annál, mint amit az olasz katolicizmus kultúrája rájuk hagyományozott, ezért nem mondom, hogy ők maguk állítanák mindazt, aminek bemutatására felhasználom őket. A művészet azonban kétségtelenül túlmutat alkotóján, és a későközépkori velencei festészetben bemutatott váltás pontosan azt a paradox szenvedésfelfogást mutatja be, amit a noktürnökben is hallok: nem a sötétség és szenvedés feloldásáról szól, hanem arról, hogy a szenvedés körül minden átalakul; az élet, immár ebből a szemszögből nézve mindeddig ismeretlen mélységben tárulhat fel.


Szólj hozzá!

Címkék: zene spiritualitás zseni


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr401771783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.