Nem szeretem, ha korlátoznak, ha megmondják, mit gondoljak. Ijesztenek azok az agymosottak, akik egy párt, egyház, nagyvállalat stb. csatlósául szegődnek. Kicsit felsőbbrendűnek is érzem magam náluk. Ezek az intézmények ugyanis nagyrészt csak arra jók, hogy néhány ember érdekét szolgálják és a gyengeakaratú szerencsétleneket kihasználják. Fáraszt az intézmények romlott, bugyuta világa. Még ha a kényszer rá is visz, hogy tagja legyek valami szervezetnek, kínosan ügyelek, hogy megőrizzem autonómiámat, hogy a periférián maradjak, és kellő iróniával tudjam szemlélni az intézmények abszurd világát.
Természetesen tudom, hogy (sajnos) nem vagyok egyedül. Ha nem is mindenki és mindig, de sokan, sokszor érzünk így. Az intézmények megvetése korjelenség, és be kell vallanom, hogy bármennyire is szeretnék különleges lenni, már megint csak a korszellem csatlósa vagyok.
Vannak ugyanakkor néhányan, akik, úgy tűnik, szembe mennek a korszellemmel. (Vagy csak egy „másik korszellem” csatlósai?) Közéjük tartozik például Nicholas Lash, angol teológus, aki alaposan lerántja a leplet az intézményektől való viszolygásról. Érdemes figyelmesen elolvasni a következő, tőle származó idézetet:
Néhány fanatikus köztisztviselőt és hivatásos adminisztrátort leszámítva kevesen lelkesednek az intézményekért. Keresztény körökben meglehetősen gyakori, hogy az intézményes egyház irritációt, megvetést vált ki. Tegyük félre egy pillanatra azt a tényt, hogy a nyelv maga egy „intézmény”, hogy a kapcsolatoknak, közösségi életnek, mindenféle szokásnak és szabályosságnak van egy intézményi aspektusa. Mindezzel összefüggésben tegyük félre azt is, hogy az intézmények iránti undor tulajdonképpen talán nem egyéb, mint egy további bizonyíték a végességünk előli menekülésre. Egyszerűen csak azt jegyezném meg, hogy hajlamosak vagyunk az intézményekre úgy tekinteni, mint egy vállainkra nehezedő teherre, mint a szabadságunkat korlátozó konvenciókra. Az intézmények világa a hétköznapi világ, a munka világa, ami alól szükségünk van a hétvégék és a szabadság „lelki” felszabadulására.
(The Beginning and the End of ’Religion’, 179. oldal)
Ezek után Lash rátér annak a fejtegetésére, hogy ez mekkora tévedés, mert szemben sokak romantikus elképzeléseivel, pont hogy az intézmények világában nehezedik ránk kevesebb teher, és a „szabad”, „magányos”, „misztikus lelki út” az, ami az igazi munkát, hihetetlen fegyelmet és koncentrációt követelő élet. De én most inkább kicsit más irányba vinném el a gondolatmenetet egy másik Lash idézettel: eszerint az autonómiára való áhítozás a kamaszokra jellemző, komoly felnőttek számára ez nem olyan jelentős kérdés:
Bár az engedmények, engedelmesség, befogadás és elfogadás veszélyekkel teli, árulással és szolgasággal terhes lehet, mégis ezek a jellemzői a kisgyermek- és a felnőttkornak. A kettő között van a kamaszkor, az autonómia kora. Akárcsak a gyermekkornak, a kamaszkornak is megvan a maga ideje és helye és a maga meghatározó szabadsága. De – megint csak, a gyermekkorhoz hasonlóan – ha nem szakad vége mikor az ideje és szerepe lejárt, akkor a szabadsága vas pántokkal kötöz szolgaságba.
(The Beginning and the End of ’Religion’, 241. oldal)
Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy korunk, melyben irtózunk az intézményektől amelyek „engedményeket, engedelmességet, be- és elfogadást követelnek tőlünk”, és amelyben oly sokan görcsösen ragaszkodunk az autonómiánkhoz, vagy legalább annak látszatához, nem egyéb, mint kamaszkor. A kamasz persze úgy gondolja, hogy ő nagyon felnőtt és nagyon el van telve magától. Az igazi felnőttek viszont csak mosolyognak rajta.
Lash leírását a kamaszkorról én még kiegészíteném azzal, hogy az nem csak az autonómia kora, de a sértődés és a hiszti kora is – pláne ha valaki veszélyezteti vélt vagy valós autonómiánkat. És a tengi-lengi kora is. Azt hiszem, meggyőzően lehetne amellett érvelni, hogy az intézményektől való irtózásunk csak trükk. Úgy teszünk, mintha önállóak lennénk, de valójában ügyesen elkerüljük mindkét „végletet”: nem vetjük bele magunkat egy intézménybe sem, de az igazi autonómiával járó önfegyelmet és munkát sem vállaljuk. Csak tengünk-lengünk, kritizálgatunk, de nem igazán lépünk rá egyik útra sem.
Én a magam részéről őszintén azonosulok korunk kamaszságával, de azért néha már irritál (ja igen, a kamaszok nagyon irritálóak is tudnak lenni). Ilyenkor azt mondom, hogy „na most már elég ebből a nagypofájú handabandából, köldöknézésből és rinyálásból. Most már csináljunk végre valamit. Tudomisén, be kéne lépni egy pártba és az emberekért élni még ha intrikák és kompromisszumok árán is, vagy magányosan elmélyülni és közelebb kerülni Istenhez bármibe is kerüljön, vagy akármi, csak ne rikácsoljunk már itt a túlméretezett egónkkal.” Aztán persze ritkán csinálok valamit.
Viszont azért tegyük hozzá, a magunk védelmére, hogy mi direkt tengünk-lengünk itt. Direkt nem tűrjük fel az ingujjunkat és vetjük bele magunkat úgy igazán az intézmények kompromisszumoktól terhes világába, és direkt nem lépünk rá egyértelműen a munkás, nagy önfegyelmet igénylő „szabad” útra sem. Nem akarunk mi igazán sehova se menni. Már egész egyszerűen nem hiszünk abban, hogy bárhova is el lehetne jutni. Akár Istenhez, akár egy jobb világhoz. Lehet, hogy nem is kamaszok vagyunk, csak megfáradt, keserű, sértődött öregek.
Utolsó kommentek