A magány szubjektív érzés, állítja John T. Cacioppo és William Patrick, a Loneliness - Human Nature and the Need for Social Connection (Magány - Az emberi természet és a társas kötődések iránti igény) című könyv két szerzője. Amit mondanak, mégsem ugyanaz, mint ha Nigella Lawson a zsíroskenyér elkészítését ismertetné. Cacioppo, aki húsz éve foglalkozik azzal, ki lesz krónikusan magányos, azt állítja, hogy a magányos emberek semmivel sem töltenek több időt egyedül, mint a nem magányosok, és társas készségeknek sincsenek híján. Noha a magányt objektív körülmények is kiválthatják (új iskola, házastárs halála vagy például ha túléljük az összes barátunkat), az átlag népességet tekintve a kutatóknak nem sikerült a krónikusan (hosszú időn át, látszólag ok nélkül) magányos emberek csoportját valamilyen közös tulajdonság alapján megkülönböztetni. A magányos emberek se nem szebbek, se nem csúnyábbak, mint a többiek, és nincs különbség testmagasság, testsúly, kor, iskolai végzettség és intelligencia tekintetében sem. Sőt, ami rosszabb hír: a magány szubjektív érzésétől nem feltétlenül véd meg a házasság (lásd világirodalom klasszikusai, Bovaryné stb.), és a tehetség, siker, hírnév és/vagy népszerűség is sokszor inkább akadálya a társas kötődésnek, mivel elszigetelődéshez vezethet. Amit viszont pontosabban lehet mérni és tanulmányozni, az a magány egészségre gyakorolt romboló hatása, amelynek súlyossága a magas vérnyomással, mozgáshiánnyal, elhízással, dohányzással vetekszik. A hosszú időn át fennálló magány felgyorsítja az öregedést, leépíti az immunrendszert és növeli a stressz-hormon szintet még abban az esetben is, ha az illető egészséges életmódot folytat és rendszeresen sportol (legnagyobb meglepetésemre ezt már legalább 1988 óta lehet tudni, amikor J. S. House, K. R. Landis és D. Umberton publikálták erre vonatkozó eredményeiket a Science 241. számában). 

A szubjektív magány nem a társas kapcsolatok hiányával egyenlő, hanem sokkal inkább az olyan kötődések hiányával, amit az egyén valódi és mély összetartozásként él meg. Miért van szüksége az embernek ilyen mély kötődésekre? Bowlby, a kötődés-elmélet kidolgozója mutatott rá először, hogy az egyedül maradás veszélyes: ahogy a fizikai fájdalom, úgy a magány is veszélyre figyelmeztet, és arra ösztönöz, hogy kerüljük el a fájdalom forrását (mágneses rezonancia-vizsgálatokból tudjuk, hogy a fizikai fájdalom és az elutasítás fájdalma ugyanazt az agyi területet aktiválja). Őseinknek komoly evolúciós hasznuk származott abból, hogy egymás közelében tartózkodtak; aki leszakadt a csoporttól és egyedül találta magát, veszélynek volt kitéve. Az egymás közelségének keresésére, szorosabb kötelékek kialakítására hajlamosító gének tehát megerősödtek. Cacioppo és Patrick úgy vélik, az emberi agy kialakulásában döntő szerepet játszott az, hogy ki kellett bírnunk egymás társaságát: az, hogy meg kellett tanulnunk, hogyan bánjunk a másik emberrel, segítette elő a kortikus agy kifejlődését (ilyen csak az embernek van). Ennek következménye továbbá, hogy az ember, állítják a szerzők, nem tanulmányozható önmagában, hiszen társas környezetével egymást kölcsönösen szabályozó viszonyban áll. A társas környezet szabályozza az ember idegi és hormonális folyamatait, amelyek a viselkedését befolyásolják, és ő maga is - viselkedésével - hat a környezetére. A kutatók ezzel hozzák kapcsolatba a magányos ember egészségének leépülését: a futás egészséges, és elősegíti az egészséges agyműködést, de ezek a jótékony hatások egyáltalán nem jelentkeztek azoknál a kísérleti patkányoknál, akiket társaiktól elszigetelve tartottak, megfosztva a társas szabályozás lehetőségétől. 

Cacioppo és Patrick arra jutottak, hogy három összetett tényező együtthatása felelős a krónikus magány kialakulásáért:

1. Magas érzékenység. A társas kötődések iránti igény mértéke egyénenként különbözik. Ez részben genetikai meghatározottságú, részben kisgyermekkori beidegződések befolyásolják. Aki az átlagnál kicsit érzékenyebb ebből a szempontból, annál más az a szint, amikor magányosnak kezdi érezni magát, mint egy erre kevésbé érzékeny egyén.

2. Önszabályozó képesség zavara. Sikeres önszabályozás az, amikor meg tudunk birkózni a problémáinkkal anélkül, hogy teljesen felborulna a lelki egyensúlyunk. A krónikus magány azonban sejt szinten tesz annyira kiszolgáltatottá bennünket a stresszel szemben, hogy ez a képességünk komoly zavart szenved. A helyzetet tovább rontja, hogy a nyugtató és gyógyító funkciók, pl. alvás, is sérülnek.

3. Torzult látásmód. A másokról való elképzeléseink és elvárásaink, valamint mások tetteinek és szándékainak értelmezése elkezdenek elrugaszkodni a valóságtól. Ezzel együtt saját magunkat is másképp látjuk. Ennek oka, hogy a magányos ember alapvető érzete, hogy veszélyben van. Ez a mai világban nem jelent fizikai veszélyt, de evolúciós örökségként ezt hordozzuk a génjeinkben. Az egyedül maradt ember fenyegetve érzi magát, amit kivetít a környezetére, ahonnan várja a támadást: úgy érzi, a többiek bírálják, lenézik, elnyomják vagy bármi más módon elutasítóak vele szemben. Egy idő után már magától értetődően erre is számít a környezetétől.

A magas fokú érzékenység, a csökkent önszabályozó képesség és a félelem okozta torzult érzékelés eredményeképpen a krónikus magányban szenvedő emberek nem igazán képesek figyelembe venni vagy egyáltalán felfogni mások szempontjait. Hiába vannak társas készségeik (ezt több kísérlet igazolta), képtelenek bevetni őket. Előítéleteik miatt semleges vagy akár kifejezetten jóindulatú közeledéseket is ellenségesnek vélnek, miközben nem ismerik fel a hátsó szándékot, így könnyen manipulálhatók. A támadástól való állandó félelem arra ösztönzi őket, hogy másokra hárítsák a felelősséget. Időnként indulatkitöréseik vannak, máskor kétségbeesetten próbálnak a kedvében járni valakinek vagy mártírszerepben tetszelegnek. Ez a félelemből és az önszabályozó képesség elégtelenségéből fakadó viselkedés sajnos épp ahhoz vezet, amitől a legjobban tartanak: mások messzire elkerülik őket. Ezen aztán végképp nem segít, hogy "a legjobb védekezés a támadás" alapon úgy bánnak a többiekkel, ahogy feltételezésük szerint azok bánni akarnak velük.

A szerzők optimisták abban a tekintetben, hogy ez a folyamat visszafordítható, és az érintettek megfelelő segítséggel kimászhatnak a gödörből. Hangsúlyozzák azonban, hogy nem hidalhatók át a társas kötődésekre való igény mértékéből fakadó egyéni különbségek: azok a házaspárok például, ahol a felek érzékenysége nagyon eltérő, sosem lesznek boldogok egymással. Cacioppo nem titkolja (vagy ügyesen reklámozza), hogy felkért szakértőként közreműködött az eHarmony internetes társkereső szolgáltatás rendszerének kidolgozásában. További érdekesség, hogy a könyv 269 oldalból áll (forrásjegyzék nélkül), de a megoldás ismertetése mindössze 8 oldalt tesz ki (van hozzá egy bevezető rész is, ami nem kimondottan praktikus, ezért nem tudom beleszámolni). A szerzőket egyértelműen jobban érdekli a tudományos háttér és az evolúciós fejlődés (különös tekintettel az emberi agyra), mint a pszichológia. Tudósok és nem gyakorló pszichológusok írták a könyvet, így ez végül is érthető. Mások voltak számukra az izgalmas kérdések. A "megoldás" egyébként rövidsége ellenére egy jól megírt, 4 lépésből álló, elég értelmesnek tűnő program.

Nem látják ilyen optimisitán a helyzetet az A General Theory of Love (Általános szeretet-elmélet) szerzői, Thomas Lewis, Fari Amini és Richard Lannon (mindhárom társszerző pszichiáter, egyetemi tanár). Szerintük a probléma gyökere sokkal mélyebben van, és a gyógyulás legalábbis "nehéz". Míg Cacioppo és Patrick úgy írnak a krónikus magányról, mint ami egyszer csak bekövetkezik valaki életében, akinek esetleg korábban semmi baja nem volt, addig Lewis, Amini és Lannon alapvető jelentőséget tulajdonít a korai fejlődésnek. Az embergyerek fejletlen aggyal/idegrendszerrel születik, ami az első három életévben, a családban átélt tapasztalatok alapján alakul ki. Máskor nem tud kialakulni, és az, ahogy kialakult, a későbbiekben nem változtatható meg, írják. Ekkor tanulja meg a gyerek többek között, mi a kötődés, más szóval: a szeretet. A családban megtapasztalt kötődési minták örök lenyomatot hagynak az idegrendszerén, és ezt a mintát fogja keresni a társas kapcsolataiban. Más mintát nem tud kötődésként érzékelni. A korai kötődés nem kritikus: a csecsemő anyja arcát mindennél vonzóbbnak találja, ha szép, ha csúnya. Ugyanígy azokat az érzelmi mintákat részesíti előnyben, amiket a családban megismert, akár egészségesek, akár nem. Az a társ, akivel ezt az érzelmi mintát újra tudja teremteni, lesz az, aki kiváltja belőle az összetartozás érzését. 

A legtöbb ember inkább választja a boldogtalanságot egy olyan társsal, akit limbikus agyuk (az agy érzelmi központja) "felismer", mint a kellemes állóvizet valakivel, akit kötődési mechanizmusuk nem tud társként értelmezni. A szerelemről két forgatókönyvünk van: egyik a kortikus agyban, agyunk legkésőbb kifejlődött, legfiatalabb rétegében, a nyelv, a logikus gondolkozás, az akarat központjában, a másik a minden emlőssel közös, középső, limbikus agyunkban, az ősibb, sötétebb érzelmi központban. A kortikus forgatókönyv így hangzik: fiú és lány találkoznak, egymásba szeretnek, boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Szép és logikus. De a limbikus agy forgatókönyve más. Ott például ilyen történet olvasható: fiú találkozik lánnyal, aki (hasonlóan a fiú anyjához) érzelmileg kisajátítja és elfojtja függetlenségre való törekvéseit; az évek során keserűségben, állandó vitákban élnek, és minden nap egyre jobban neheztelnek egymásra. Vannak, akik ilyen történetet hordoznak magukban - akár találnak hozzá partnert, akár nem, jól nem végződhet.

A pszichiáter-szerzők szerint nem lehetetlen a rossz beidegződések tompítása és lecserélése jókra, de az ember biológiai adottságai miatt rendkívül nehéz feladat. Az érzelmi minták beleégtek az idegrendszerünkbe. A betegnek el kell engednie a szüleitől kapott mintákat és egy vadidegen ember (a pszichiáter) által javasolt más mintákat a magáévá tennie. Meglehetősen természetellenes folyamat. Miért tenné? Egy hosszú fejezetet szentelnek annak, amikor a pszichoterápia kudarcot vall. Úgyhogy levonom a megfelelő következtetést, és azt javaslom mindenkinek, nőjön fel egészséges, boldog családban.