“Az elmúlt néhány évben fokozatosan leomlottak azok a sorompók, amelyek eddig a nagy nyilvánosságban, a mainstream sajtóban mégiscsak ott álltak”  – sopánkodik dolgozatában egy ismert liberális szerző a mindegyre elburjánzó rasszista megnyilvánulások apropóján. És halljuk sztereóban kábé ugyanezt a másik oldalról, mondjuk a Mária Rádió betelefonálóitól.

A közbeszéd és a hétköznapi nyelv elkülönítésére tehát van igény, és a világ nagy részén működik is. Az informalitás diadala, a tömegek fellázadása ellenére a „sorompók” egy része a helyén maradt. Például üzleti tárgyaláson nem fingunk hangosan, nem vakarjuk a fenekünket, és nem piszkáljuk a fogunkat. És igyekszünk elővenni a legválasztékosabb szókincsünket.

A sajtó nyelvezetébe is csak mértékkel ékelődött be a hétköznapi informalitás. Ha trágárkodásról van szó, még az amerikai „Index”, a liberális-alternatív Huffington Post is inkább csak idéz, és akkor is csillagozgat. Bár, hozzá kell tenni, az igazi alternatív (vagy független) média gyakran éppen kamaszos szabadszájúságával demonstrálja a fősodrattól, a „rendszertől” való függetlenségét. Így lett nálunk az Index minden bloggerek rocker nagybácsija, a fesztelen közbeszéd védjegye.

Az előző részben láttuk, hogy mi, emberek, a világon mindenütt öt okból szoktunk tabuszavakat használni. Emlékeztetőül: (1) diszfémia (eufémizmus szándékos kerülése); (2) fenyegetés (megfélemlítés, megalázás); (3) megszokás (informalitás, macsó póz); (4) hangsúlyozás; (5) katarzis (önkéntelen támadó reakció).

Lássunk rögtön néhány példát, a magyar netes újságírásból:

„Levetíti Benkő d*gását az RTL Klub”

Érezzük, ugye, hogy aktiválódik az amygdalánk (vagyis agyunknak az az elkülönített része, ahol a trágár szavak értelmét tároljuk)? Vagy, ha úgy tetszik, felriadunk a szendergésből, sőt, kattintani akarunk? Ha igen, az azt jelzi, hogy itt tabuszóról van szó. Ha pedig tabuszó, akkor a fenti öt megfontolás közül vajon melyik vezérelhette a szerzőt? Szerintem két lehetőség van: vagy macsózás (3), vagy diszfémia (1). Előbbi esetben a szerkesztő demonstrál: mi mondhatunk ilyet, megtehetjük, hiszen tökösek vagyunk, mitöbb, egy olyan orgánum, amelyik az emberek nyelvét beszéli. Második esetben így rekonstruálhatjuk a gondolatmenetet: „mit szépítsük, hiszen erről van szó; szándékosan nem kímélem az amygdalád, hogy szembesülj a valósággal”.

„Ingyen k*rvázhatnak a klímacsúcson”

Lsd az előző példát, dettó, talán egy kicsit több „na ugyé”-vel (1).

„Aki oda akar b*szni kormánynak és ellenzéknek, az jól teszi, ha a Kutyapártra szavaz.”

Itt már egy csöpp indulatot is érzünk. Fenyegetés? (2) Talán. Kimondjuk, nem szépítünk? (1) Igen, hiszen ez így a legfrappánsabb, legtalálóbb. Minden más megfogalmazás egy kicsit elkendőzné a valóságot. Esetleg, harmadik lehetőségként: tökösséggel, macsósággal ellensúlyozzuk az ingatag identitásunkat, a liberális olvasók kegyeit keressük? Talán. (3)

„Mindannyiunkat egyre inkább felk*rnak dolgok”

Ez a zseniális mondat szerintem diszfémiát rejt (1).

„A k*rvára nemzeti oldal”

Hangsúlyozás (4). Meg persze művészi érték, szándékos feszültségkeltés.

(Néhány mondat a csillagozásról: furán hat, tudom, főleg, mert már annyira megszoktuk ezeknek a szavaknak a látványát. A csillaggal én mégis azt szeretném jelölni: szerintem ezek még mindig az amygdalát megbütykölő, tabu kategóriába tartozó szavak. Nem úgy, mint mondjuk a nyavalya, vagy a franc. A csillagozás ebben az esetben annyi, mint egy tangabugyi. Ha anatómia órán lennénk, persze, lehetne érvelni a bugyi ellen, de mondjuk, hogy ez most inkább erkölcstan óra, és én tiszteletből óvom a kedves olvasó amygdaláját.)

Mint a fenti példákból is látható, a netes cikkekben a diszfémia (1), a macsózás (3) és a hangsúlyozás (4) dominál. Ezzel szöges ellentétben a blog hozzászólásokban, fórumokban a maradék kettő: a fenyegetőzés (2) és az önkéntelen trágárkodás (5). Míg az első hármat általában előre megfontoltan használjuk, és néha funkciójában kifejezetten építő, addig a másik kettő – a fenyegetőző/megalázó, valamint az indulatból fakadó trágárkodás – inherensen romboló szándékú, a nyílt verbális agresszió megnyilvánulása.

A trágárkodás mint verbális agresszió

Persze attól, hogy agresszió, még roppant kreatívak, sőt viccesek is lehetünk. Mitöbb, a nyelvész Steven Pinker szerint éppen a trágárkodásnak a fenyegető/megalázó verziója hozza ki belőlünk a legszínesebb költői megnyilvánulásokat. Metaforák, alliteráció, ritmus, rímek: mindezeket szívesen alkalmazzuk felebarátunk verbális földbe döngölésekor. Amikor viszont – mondjuk kalapáccsal az ujjunkra ütvén, vagy egy másik embertől megbántván – elborult aggyal felkiáltunk, ezt már kurtább, csatakiáltásszerű káromkodás kíséretében tesszük. Ám mégsem teljesen önkéntelen módon (mint ahogy hasonló esetben egy állat cselekszik), hiszen más-más szavakkal reagálunk a feleségünk, vagy mondjuk egy aláhulló vasalódeszka által okozott kellemetlenségre.

A verbális agressziót tekintve legalább kétféle teória létezik. Az egyik szerint – ez a kuktaszelep elmélet – nagyon is jó és egészséges, ha sérelmeinket minél gyakrabban eregetjük ki magunkból cifra szóáradatok formájában. A másik szerint viszont az agresszió éppenhogy agressziót szül, amygdala amygdala ellen feszül, és a krízis inkább csak fokozódik, semhogy enyhülne. Ha a magyar helyzetet nézzük, szerintem napnál világosabb, hogy az utóbbiról van szó. Mondják, nyelvünk azért is oly gazdag cifraságokban, mert katonás, harcedzett nép vagyunk (voltunk). Izraelben például ugyanezért magas a dohányosok aránya. A káromkodás és a cigi úgy jár a stresszel, mint a láz a náthával. Csakhogy: a káromkodás – amennyiben nem háborúban vagyunk, hanem verbális kommunikációban – törvényszerűen további szitkokat szül. Nem csillapítja, hanem gerjeszti az agressziót, eszkalálja azt.

Szerény javaslat: kíméljük magyar testvéreink amygdaláját

Magyar népünk tehát verbális háborúban áll önmagával. Régóta velünk élő, sőt, bennünket szerető külföldieknek is feltűnik: míg az idegent széles mosollyal fogadjuk, magunk között morcoskodunk, lökdösődünk. Én bizony ehhez fogható kifinomult belső marakodást sehol a világon nem tapasztaltam (szóljon, aki már igen!). Viszonyulásainkat a nyelvünk nem csak tükrözi, de formálja is: fegyverként fogjuk egymásra azt, ami egyébként a leginkább összeköt. Sok minden nem igaz, amit magunkról hiszünk, de káromkodásban nagyon is lehet, hogy világelsők vagyunk. Hogy ez őszinteség-e, vagy sem, részletkérdés, éppen annyira az egyébként, mint pofán verni valakit. A szerény javaslatom tehát ennyi: a vágyott normalizálódást, nevezzük akár önmagunkkal való megbékélésnek, akár nyugatosodásnak, akár nagy nemzeti egységfrontnak, kezdjük az amygdaláink kímélésével! Mondjuk rögtön itt, a blogoszférában. És a haza fényre derül.