Nemzetközi vizekre evezve, nincs sok, ami dagaszthatná a magyarok vitorláját, vagyis mellét: Az egyik legelismertebbnek számító rangsor szerint 2010-ben két magyar szerepel a világ ötszáz legjobb egyeteme között: az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem a lista nem túl előkelő háromszáz-valahányadik helyére verekedte be magát (a „férgese” – százon felül – már csak kategóriát, konkrét helyezést nem érdemelt ki). A 15 éves tanulók teljesítményét mérő nemzetközi PISA felméréssorozatban is rendre a középmezőnyben foglalunk helyet. Hogy a jövőben az élre, vagy legalább előrébb kerüljünk a listán, időnként történnek kísérletek az oktatási rendszer megreformálására. Tartós intézkedésekre azonban ritkán kerül sor, hiszen a végrehajtásakor elsődleges szempont mindig a bajok mielőbbi orvoslása, nem pedig az, hogy mi lesz négy, esetleg nyolc év múlva. Ahhoz, hogy az oktatási rendszer évek múlva elérje az optimális állapotot, sok területet érintő, komplex programcsomag kidolgozására lenne szükség. Ilyen például a Sólyom László által 2009-ben összehívott Bölcsek Tanácsának ajánlása is: felismerésük szerint az oktatás sikerének kulcsa a megbecsült, motivált, kiváló pedagógus. Ehhez elengedhetetlen a pedagógusképzés elitképzéssé tétele (is). Jó jel, hogy az új felsőoktatási törvény koncepciójának tervezete kiemelten kezeli a pedagógusképzés „korrekciós folyamatát”, egyelőre azonban bizonytalan, hogy mi az, ami ebből megvalósul.

De talán nem csak a tanárok „minőségét” kellene valahogy növelni, hanem a társadalom velük szemben támasztott elvárásait is lehetne itt-ott korrigálni.

A Szuperego

A foglalkozási ágak többsége kitermel egy-egy személyiségtípust: ahogy a színészektől azt várja az ember, hogy minimum tizenhatos-karikás műsort produkáljanak, képviseljék a freudi értelemben vett ösztön-ént, a tanárokkal szembeni látens elvárás a felettes-én megjelenítése. Ahogy Hankiss Elemér az Értékek és Társadalom című munkájában írja (1977), a felnőtté válás során az ember jobb híján elfogadja, hogy nem tudja az összes normát betartani, és megtanul együtt élni ezzel a kompromisszummal. Törekedni persze törekedhet a „megjavulásra”. Azonban az emberek többsége megkívánja, hogy lásson valakit, aki makulátlan, akihez lehet viszonyulni, mint „jó példához”. Ezért aztán vannak, akiknek itt nem osztottak lapot, kiken a társadalom a normák maradéktalan betartását követeli, akik minden tettükkel a társadalmi normarendszert kell, hogy közvetítsék a fiatalabb generáció felé. Lehet, hogy „Hankiss korában” szigorúbbak voltak az elvárások a tanár (konkrétan a falusi humán tanárnő) viselkedésével szemben, de azért ma is vannak nagy port kavaró esetek: a részeg, vetkőző, nyuszismagazinos, agresszív tanár rendszerint kiveri a biztosítékot, aztán kirúgják, esetleg megverik. (Van, aki szerint ezzel semmi gond, évi 8-10 tanárverés belefér a pakliba.) Ráadásul, ha pereskedésre kerül a sor, a bíróság előtt súlyosbító körülményként merülhet fel a vádlott tanári foglalkozása. Szó szerint is ember felettiek az elvárásaink a tanárokkal szemben, azonban itt mintha lenne egy kis diszharmónia: a korszellem inkább az ösztön-énnek kedvez, az elfojtás és a felettes én népszerűsége zuhanórepülésben van, inkább színészek szeretnénk lenni, mint tanárok. Nem csoda, hogy a sokat emlegetett „legtehetségesebb diákok” közül csak kevés jelentkezik tanári szakokra. Bár ebben az évben a felsőoktatási felvételi statisztikák arról árulkodnak, hogy csökken a különbség.

Hol terem a szellem?

2010-ben a pedagógusképzésre jelentkezők száma meglepően magas volt, ám arról nem szól a fáma, vajon a felvettek tényleg leküzdhetetlen szükségét érzik-e, hogy ragozhassák az igét, vagy esetleg nem vették fel őket máshova, aztán majd jövőre próbálkoznak tovább. A növekvő érdeklődés ugyanis nem feltétlenül jelent komolyabb garanciát a minőségi többletre nézve. Egy 2007-es tanulmányában Varga Júlia megállapítja, hogy a felsőoktatás expanzióját követően a növekvő számú hallgató-tömegből a főiskolai tanárképzést a kevésbé jó képességűek választják, és minél rosszabb képességű egy pályakezdő diplomás, annál nagyobb valószínűséggel dolgozik tanári állásban egy évvel a diplomaszerzés után. A tanulmány kimutatásai szerint a tanári fizetések egységes emelése a rosszabb képességűek számára tette még kedvezőbbé a pálya választását, a jó képességűek számára az eddigi béremelések nem voltak elég ösztönzők. Látszatmegoldásokon túlmutató növekedés, például a tanári bérek értelmiségi átlagszintre emelése a jövő évi költségvetési tervezetbe úgy tűnik, még nincs belekalkulálva. Ismét a régi nóta, a meghirdetett célrendszerből a nagy forrásigényű elemek általában lekopnak. Pedig a minőség pénzbe kerül – explikálja a Bölcsek Tanácsa is: a térség leghatékonyabb, és nem a legolcsóbb oktatási rendszerének megteremtése lenne a cél, viszont az „ész nélküli”, egységes emelés hosszútávon nem vezet sehová (lásd 2002). A béreket minőség szerint differenciálva kellene emelni, a jó tanár többet kapjon. – ajánlja a Tanács, ugyanakkor javaslatai között kitér arra is, hogy a fizetésemelés a pálya presztízs-emelésének szükséges, de nem elégséges feltétele. A tanárok kompenzációs csomagjába be kéne tenni egy kis erkölcsi elismerést is, azt viszont csak hosszútávon lehet, és csak akkor, ha már a köztudatba is beszivárgott, hogy a jövő múlik rajta. Mindenesetre jó jel, hogy ha meg is osztja a kormányzó pártokat, de legalább napirenden van a téma, az viszont más kérdés, hogy a tervezett intézkedéssorozat mire lesz elég, mekkora előrelépés a minőség megteremtésének intézményi feltételeiben?