Sokat hallunk arról, hogy a modern dolgozó nő nehezen tud megfelelni a nemével szemben támasztott hagyományos elvárásoknak. De mi a helyzet a férfiakkal? A feminizmus elnyomóknak kiáltotta ki őket, de vajon kellemes érzés, jó dolog-e uralkodni és elnyomni, állandóan hozni a „macsót”? Boldog-e vajon a férfi a társadalom által rákényszerített szerepekben?
Egy viszonylag új tudományág, a férfikutatás (men’s studies) többek között ezekre a kérdésekre keres választ. Az amerikai kutató Harry Brod szerint fő újdonsága abban áll, hogy eddig a férfi mivoltot, a maszkulinitást túláltalánosítva kivetítették az egész emberi nemre. Vagyis a férfi volt a norma, a nő az eltérés (kezdve Arisztotelésszel, aki a nőt „deviáns” férfiként definiálta). Ezzel kizárták a vizsgálatból mindazt, ami a férfiban egyedinek tekinthető. A férfikutatás ezt szeretné pótolni, felhívni a figyelmet a férfitapasztalat sokféleségére, esetlegességére, egyedi jellegzetességeire.
A férfikutatók hangsúlyozzák, hogy a nyugati társadalmakban uralkodó férfieszmény – a hódító, teljesítményközpontú, az érzelmeket legyőzendő gyengeségnek tartó kemény, csúcsmenedzser macsó ideálja – a legtöbb hús-vér férfi számára fojtogató és teljesíthetetlen elvárás. Ezt az immár növekvő mértékben megkérdőjelezett, de többszáz éve domináns nyugati férfieszményt nevezi a terület egyik legnevesebb szakembere, Bob Connell, hegemón maszkulinitásnak, és kialakulásáról olvashatunk például George Mosse magyarul is megjelent könyvében vagy rövidebb cikkében is. Az ebben az értelemben vett eszményi férfi ellentettje által határozza meg önmagát, vagyis azáltal, hogy mi nem ő. Vagyis a domináns fehér férfi identitástudata megkívánja a másmilyenek – leginkább a gyerekek, a nők, a homoszexuálisok, sőt, továbbmenve, a zsidók, cigányok, feketék – kirekesztését, kigúnyolását, elnyomását. Szüksége van a „férfiatlan férfi” tükörképére. Mosse különösen hangsúlyozza, hogy a modern férfiasság előítéletmintáiban milyen fontos a szerepe a rasszizmusnak és az antiszemitizmusnak, és a nácizmust, az „új fasiszta férfit” e domináns eszmény egyfajta betetőzésének tekinti. A férfikutatók többsége a hegemón maszkulinitás ideálját persze kritikának veti alá, a férfiasság számos alternatív formáját kutatja és tartja elfogadhatónak, így a homoszexualitást is.
Magyarországon ez a kutatás még gyerekcipőben jár. Hadas Miklós szociológus – akinek 2003-ban jelent meg A modern férfi születése című nagyszabású tanulmánya – szinte az egyetlen ezzel foglalkozó ismert kutató és szerző. Hadas magyar példák tanulmányozásával azt vizsgálja, hogyan alakulnak át a modern társadalomban a férfiak harcias tevékenységei ártalmatlan sporttá, szórakozássá.
Szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhető A férfiasság kódjai című könyve, amelyben a nyugati férfikutatás eddigi eredményeinek összefoglalásán túlmenően érdekes dolgokról olvashatunk. Talán a legizgalmasabb a „Férfiábrázolás az európai és az amerikai filmekben” című fejezet. Hadas itt a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben Cannes-ban aranypálmával, illetve az Egyesült Államokban Oscar-díjjal kitüntetett filmek férfiképét vizsgálja, és arra jut, hogy míg Európában a férfikép óriási változásokon esett át, és a hegemón ideál megrendült, Amerikában továbbra is tartja magát. Az Európában díjazott filmek „férfihősei” ugyanis túlnyomórészt a hagyományos ideál ellenpéldái: alárendelt társadalmi pozíciójú, elnyomott, periférikus, deviáns, sérült, szegény, egyszóval vesztes emberek (pl. Párizs, Texas). A férfikép változásának ékes bizonyítéka, hogy a díjazott alkotásokból teljességgel hiányzik a csábító-hódító férfi típusa. A szabályosság, férfiszépség és „hatalom csáberejét a szabálytalanság és a deviancia charme-ja” váltja fel. Ezzel szemben az Oscarral díjazott filmekben a férfiúi omnipotencia (=mindenhatóság) még a handicap ellenében is győzedelmeskedik (pl. Esőember), továbbra is tartja magát a magányos fehér cowboy, az erős férfi ideálja. Az Amerikában díjazott filmek esetében – írja Hadas – „az önmagát szemlélő férfi a vágyott daliát pillantja meg a filmtükörben”, a Cannes-i díjazottak esetében „egy törékeny, sérülékeny lény körvonalai bontakoznak ki”. A szerző szerint az első a férfiidentitás „fiatalkorát” jelzi, a második az érett férfi elérkezését, aki ideálmentesen, realisztikusan látja önmagát.
A tudományos férfikutatásokon túlmenően nagyon népszerűek ma a különböző férfimozgalmak: ezek a heteroszexualitástól eltérő másság ünneplésétől kezdve mélyen konzervatív, antifeminista megmozdulások is lehetnek. E szélsőségekhez képest keresztények számára rokonszenves lehet az amerikai ferences szerzetes, Richard Rohr programja (A Férfi útja című könyve magyarul is olvasható). Rohr az ún. mitopoétikus vagy spirituális férfimozgalom fő törekvéseit a keresztény hagyományok kontextusába helyezi. Rohr keresztény alapokon állva osztja a hegemón férfiideál kritikáját. A gyengeséget leplező macsó eszményt hamis, krisztusiatlan férfimodellnek tartja, de ugyanígy ostorozza, és a bibliai száradt kezű emberhez hasonlítja a passzív, teremtő energiát nélkülöző tunya férfit. Rohr szerint a férfi egy kétlépcsős lelki út során találhat rá az igazi férfiasságra. A „János apostolhoz vezető út” során rá kell találnia lelkének női felére, felszínre hozni elfojtott érzéseit, intuitív, kapcsolatteremtő képességeit. A második lépcső a „vad férfi” meglelése, a „Keresztelő Jánoshoz vezető út”, amelynek során fel kell tárnia a benne lakozó férfiasság igazi mélységeit, kapcsolatot kell teremtenie teremtő energiáival. Rohr hangsúlyozza azt is, hogy a mai férfiak problémáinak gyökere az apa-fiú kapcsolat meggyengülésében keresendő. Az ideális apa-fiú viszony Jézus és az Atya kapcsolatában mutatkozik meg, éppen ezért lehet Jézus az érett férfi modellje, aki a férfiasság gyengéd és vad oldalát egyesíti magában. Krisztus nagyságát és hatalmát éppen az alázatos szolgálattal, például tanítványai lábának megmosásával tanúsította, ami a lehető legtávolabb áll a macsó ideáltól.
Utolsó kommentek