Az előzmények
Ez a hullám még 2010-ben kezdődött, amikor az akkori köztársasági elnök, Horst Köhler egy kevésbé sikerült, a német katonák afganisztáni szerepével kapcsolatos nyilatkozata miatt a kritika kereszttüzébe került és emiatt visszalépett. A köztársasági elnöki posztról való lemondása akkor Németország történetében egyedülálló volt – Köhler indoka: félresikerült kijelentése sérti hivatalának tekintélyét, tehát az ő személye annak betöltésére a továbbiakban nem méltó.
Ugyanebben az évben mondott le az evangélikus egyház karizmatikus vezetője, Margot Käßmann is, miután egy ünnepségről hazatartva túl gyorsan hajtott és a rendőrségi ellenőrzés alkoholos befolyást mutatott ki a szervezetében. Käßmann indoka Köhleréhez hasonló: viselkedése megsértette az általa betöltött tisztséget, ezért lemond. Döntésével a saját egyháza sem értett maximálisan egyet, még Angela Merkel is sajnálatát fejezte ki, hiszen Käßmann az egyházat újra politizálta, kritikusan és elkötelezetten kommentálta a napi politikai eseményeket és az egyháztól nagyobb társadalmi szerepvállalást követelt.
2011-ben aztán lemondott a korábban gazdaságügyi, majd védelmi miniszter, Karl Theodor zu Guttenberg, miután kiderült, hogy doktori disszertációjának nagy százaléka plágium. Az eset nyomán internetes portálok jöttek létre, amelyek különböző politikusok doktori értekezését vizsgálták, és többeknél plágiumot állapítottak meg, aminek hatására ezen politikusok visszaadták a doktori és/vagy politikai címüket. A Guttenberg-ügy tudományos körökben is hatalmas vitát váltott ki, az egyetemi rendszerről, a modern kutatási technikák (elsősorban az internet) ellenőrizhetetlenségéről és a különböző tudományos címek megszerzésének módjáról cikkezett a sajtó. Guttenberg, aki fiatal kora ellenére hatalmas pályát futott be és akiről azt suttogták, hogy egyszer még Németország vezetője lesz, visszalépése után még az országot is elhagyta és Amerikába települt.
Aztán ott volt Christian von Boetticher esete, aki a schleswig-holsteini parlamenti választásokon a kereszténydemokraták (CDU) topjelöltje volt. Röviddel a választások előtt derült ki, hogy viszonyt folytatott egy 16 éves lánnyal, akit Facebookon keresztül ismert meg. Egy egész napos, zárt ajtók mögött történő tanácskozás után jelent meg a sajtó előtt és egy sírásba fulladt (ennyit a németek távolságtartó érzelemmentességéről…) beszédben mondott le. Azt nyilatkozta, hogy a kapcsolat ezzel a kiskorú lánnyal valódi, kölcsönös szerelem volt, de mivel a magánéletében tanusított magatartása nem összeegyeztethető az általa képviselt párt konzervatív eszmeiségével, csorbítja a párt és a hivatal hitelességét, ezért lemond a jelöltségről.
Év vége felé lemondott a liberálisok (FDP) párttitkára is. Az indok: „Vannak pillanatok, amikor át kell adni a helyünket, hogy új erőre kapjanak a dolog.”
A lelépési hullám két dolgot tett egyértelművé. Az első, hogy a (bulvár) sajtónak hatalmas ereje van, amellyel politikai folyamatokat képes a nyilvánosság bevonásával befolyásolni, ill. gyökeresen megváltoztatni. A második pedig, hogy a közéleti szereplőkkel szembeni elvárások maximális transzparenciát és nem csak hivatali, hanem magánéleti feddhetetlenséget is követelnek. (A nemzetközi porondon jól példázta ezt Dominique Strauss-Kahn esete is. A New York-i szobalánnyal kapcsolatos botránya során senkit nem érdekelt, hogy szakmailag mennyire alkalmas az IMF vezetői posztjára. A magánéletben egy „undorító állat”, feltehetően még jogi kereteket is megsértett, le vele!)
Újabb felvonás
Még le sem csengett 2011, amikor megkezdődött az újabb botrány a német sajtóban a Köhlert követő köztársasági elnök, Christian Wulff (CDU tag) körül. Wulff – Guttenberghez hasonlóan – magánéleti szempontból mindig is érdekes volt a sajtó számára. Katolikusként másodjára nősült, tehát egyháza dogmáinak szempontjából alapvetően vétkes, nem járulhat az eukarisztiához. A pápa nyári németországi látogatásakor a sajtó kettejük találkozásának kimenetelét latolgatta és a pápától a német köztársasági elnökkel való találkozás során valamiféle engedményező nyilatkozatot várt az elvált katolikusok számára. Aztán ott volt Wulff felesége, Bettina, akinek lánykorából származó tetoválása iránt a sajtó szűnni nem akaró érdeklődést mutatott. Hivatalos eseményeken azt lesték, hogy vajon kivillan-e a ruha ujja alól a first lady tetkója. Wulff volt az, aki Németország újraegyesülésének 20 éves évfordulója alkalmából ünnepi beszédében az óriási tetszést és legalább akkora hőzöngést kiváltó mondatot fogalmazta meg: „Az iszlám Németországhoz tartozik.”
2012 február 17-én azonban ennek a fejezetnek is vége lett. A reggeli hírek még arról spekuláltak, vajon mit fog mondani Wulff a 11-órára beharangozott magyarázó nyilatkozatában, amire már hetek óta várt az ország.
Tisztázva semmi nem lett – ezzel szemben egy új név került a lelépettek névsorába: Christian Wulff másfél év köztársasági elnökösködés után lemondott. Az indok: A Német Köztársaságnak egy olyan elnökre van szüksége, aki korlátozások nélkül, maximális koncentrációval a nemzeti ügyeknek (integráció, gazdaság), ill. internacionális kihívásoknak tudja szentelni magát. „Egy elnökre, akiben a polgárok nemcsak többsége, hanem széles többsége bízik.” Ezzel szemben az elmúlt hetek eseményei azt mutatták, hogy ez a bizalom maradandóan megcsappant és ezzel párhuzamosan az elnök hatásköre is messzemenően beszűkült. „Ebből az okból számomra többé nem lehetséges a köztársasági elnöki hivatalt bel- és külügyekben úgy ellátnom, ahogyan az szükséges lenne. Ezért ma lemondok a köztársasági elnöki hivatalról, hogy utódom számára szabaddá tegyem az utat olyan gyorsan, ahogy csak lehet.” Wulff szárazon, érzelmek nélkül beszélt, öt perces nyilatkozatában azonban egyetlen mondattal nyilvánvalóvá tette, hogy nem vétkesnek, hanem áldozatnak tartja magát. „Azok a híradások, melyeket az elmúlt két hónapban megéltünk, a feleségemet és engem is megsebeztek.” Az elmúlt két hónap alatt Wulff a 2011 december 13-án megjelnő BILD-cikk óta eltelt időt érti, amelyről sokkal több konkrétum nem mondható annál, hogy egy lázálomszerű sajtórobbanás volt, amelyben a bulvártól kezdve a legfelsőbb körökig mindenki a Wulff-affért tárgyalta, és a szabad sajtó létjogáról, valamint annak a demokráciában betöltött létszükgésletéről cikkezett. Merthogy mi is történt pontosan?
Csöbörből vödörbe
Christian Wulff 2003-2010 között Niedersachsen miniszterelnöke volt. Mielőtt még köztársasági elnökké nevezték volna ki, a niedsachseni parlament föltett neki egy kérdést, miszerint kötik-e üzleti kapcsolatok ahhoz az Egon Geerkenshez, akinek a floridai házában telelt 2009 decemberében. Wulff a parlament előtt egy egyértelmű „nem”-mel válaszolt. A BILD újság (ami kábé a Blikk-kel vethető össze, azzal a különbséggel, hogy nem csak mondvacsinált celebek, hanem valóban jelentőségteljes emberek szennyesét is kipakolja) viszont az ominózus decemberi cikkben arról írt, hogy Wulff egy magánkölcsönt kapott 500000 euró értékében Geerkenstől házvásárlásra.
A cikk megjenelésekor Wulff az Öböl-államokban volt szolgálati úton s a helyzet emiatt vált valóban kínossá. A BILD később nyilvánossá tett egy december eleji levélváltást a köztársasági elnök sajtóreferense és az újság szerkesztősége között. Ebben a levélben a BILD benyújtott egy kérdéslistát, amely megválaszolását a cikk végleges formába öntéséhez kérték. Wulff sajtósa, Olaf Glaeseker arra kérte a szerkesztőséget, hogy tolják el a cikk megjelenését, amíg Wulff vissza nem ér az országba a kérdéseket megválaszolni. A BILD adott két nap haladékot. Mikor Wulff ezt megtudta, Kuwaitból felhívta a BILD főszerkesztőjét, Kai Diekmannt, aki azonban nem volt az irodájában (mert éppen New Yorkban volt többek között a külügyminiszter Guido Westerwellével).
Ha a főnök nincs az irodában, akkor az üzenetrögzítője válaszol – és Wulff erre az üzenetrögzítőre egy fenyegető monológott mondott rá, olyan szavakkal, mint „háború” és „büntetőjogi eljárás” amennyiben a cikk nem kerül visszavonásra. Így aztán nem csak a cikk jelent meg, hanem pár hetes csúszással, január elején, az üzenetrögzítős dühkitörés is. S bár Wulff az eltelt időben elnézést kért és ezen túl elmagyarázta, hogy nem hazudott, mert a hitelt nem Egon Geerkenstől, hanem annak feleségétől, Edithtől kapta, a sajtó önmagát létjogosultságában megfenyegetve érezte, és többé nem tágított az ügytől.
A legnagyobb botrány nem is az esetleges üzleti viszony volt az egykori miniszterelnök és Egon Geerkens között, hanem a tény, hogy az aktuális köztársasági elnök, aki Líbiában a demokráciáról és a szabad sajtó ebben betöltött szerepéről beszél, saját országában megfenyegeti egy sajtóorgánum vezetőjét, amennyiben az leközöl egy cikket a kétes ügyeiről. Innentől kezdve tulajdonképpen minden veszve volt, a sajtó azonnal a lemondást követelte, és hosszú kommentárokat közölt a morális hitelesség, ill. a köztársasági elnöki pozíció kiüresedéséről.
Wulff azonban „hibáról” beszélt, elnézést kért Diekmanntól, és ezzel lerendezettnek tartotta az ügyet. A sajtó viszont nem tágított. Kiderült, hogy Wulff miniszterelnöksége alatt többször is ingyen repült, különböző luxushotelekben különböző barátok fizették a számláját – bár állítólag utólag ő a költségeket készpénzben visszafizette, és a barátok a helyszínen csak azért fizettek, mert valamilyen kuponjuk volt, amit beváltottak. Január elején aztán sor került egy tévés kikérdezésre, amelyben Wulff főleg azzal védekezett, hogy amikor barátok nyaralójában lakott, miért fizetett volna a saját barátainak a szállásért? Mire a tévés riporternő a lehető legtermészetesebben közölte, ha ő barátoknál alszik, mindig legalább 100 eurót ott hagy, mire Wulff azt mondta, hogy akkor nekik teljesen eltérő elképzeléseik vannak a barátságról.
Ugyanebben a beszélgetésben az üzenetrögzítős eset kapcsán Wulff azt mondta, hogy nem igaz, hogy azt követelte volna, hogy ne jelenjen meg a cikk – ő csak haladékot kért, hogy amíg nem érkezik vissza az országba és nem tudja megválaszolni nyugodtan a kérdéseket, addig ne jelenjen meg a cikk.
Vödörből árokba
A beszélgetés másnapján a közvéleménykutatások szerint a közhangulat az volt, hogy Wulff kapjon egy második esélyt. Csakhogy jelentkezett a BILD, egy nyilvános levéllel, melyben az újság csodálkozását fejezte ki az előző este elhangzottak kapcsán: az elnök igenis a cikk törlését követelte és a transzparencia megteremtése érdekében most arra kérik az elnököt, hogy az üzenetnek egy szószerinti változatát hadd tegyék nyilvánossá. Wulff ezt egy ugyancsak nyilvános levélben elutasította azzal az indokkal, hogy az üzenetrögzítőn személyes üzenetet hagyott, ami senki másra nem tartozik Diekmannon kívül s amiért Diekmanntól már bocsánatot kért. Ezzel ő elintézettnek tekinti az ügyet és nem gondolja, hogy a nyilvánosságra tartozna.
Ez egy újabb baklövés volt, hiszen csak tovább erősítette a gyanút, hogy valami rémesen antidemokratikust tartalmazott a hangüzenet. Wulff az érzelmi állapotára és a családja védelmére hivatkozott, a sajtó a sajtószabadságra. S bár egyes fajsúlyos újságírók részben kiálltak mellette, amikor is azt nyilatkozták, hogy ők ismerik az üzenet szószerinti verzióját és Wulff valóban csak haladékot kért – a gyanú, hogy a köztársasági elnök a demokrácia tartópillérét, a sajtót meg akarta akadályozni a szabad működésében, a mai napig tovább él.
A kölcsön-ügy közben tovább bonyolódott. Kiderült, hogy Wulff a Geerkens hitelt még 2010 márciusában kiváltotta egy banki hitelre, amelynek a kamata viszont meglepően alacsony volt, 1-2% között mozgott. A bankot állítólag Wulff mentette meg a nagy gazdasági válság idején a csődtől, s a kvázi kamatmentes hitel volt a hála. Wulff a tévés interjúban erre is kitért, és azt állította, hogy a bankkal november végén egy hosszútávú hitelszerződést kötött, amelynek már magasabb a hitellába. A riporter kérdésére, miszerint már aláírta-e ezt a szerződést, azt válaszolta, hogy még nem, de a hitelügyek kézfogásos alapon működnek, a szóbeli megállapodás elegendő.
Mindeközben a legkülönfélébb sajtóorgánumok tettek fel Wulffnak írásos formában kérdéseket, körülbelül 400-at. Az elnök a televíziós fellépésében megígérte, hogy másnap az interneten a jogászai révén megválaszolt kérdéseket nyilvánosságra fogja hozni. Ez aztán mégsem történt meg, azzal az indokkal, hogy a publikálás sértené a kérdést föltevők személyiségi jogait. Az elnöki hivatal ezen állásfoglalása azután sem változott, miután egyes szervezetek nyilvánosan kijelentették, hogy az ő személyiségi jogaikat ugyan nem kell félteni, a kérdéseik a rájuk adott válaszokkal nyilvánosságra hozhatók. A köztársasági elnök ezután sem tette föl az internetre a válaszkatalógust, mire bizonyos nagyobb lapok a vasárnapi különszámukban tették közre az általuk föltett kérdésekre kapott választ.
A hattyú halála
Mindeközben Wulff népszerűsége folyamatosan csökkent a lakosság körében. Míg december 19-én a megkérdezettek 70%-a bízott az elnökben, január közepén 50-50% volt az aránya azoknak, akik a maradására, ill. lemondására szavaztak. Február 2-án már 54% egyértelműen a visszalépését tartotta az egyedül elfogadhatónak. Még saját pártja is úgy nyilatkozott: Wulff krízismenedzsmentje katasztrofális.
A helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy Wulff sajtóreferensénél (aki érthetetlen módon még december közepén távozott az elnöki palotából, indok nélkül) Glaesekernél, a rendőrség razziázott korrupció gyanúja miatt. Még Wulff miniszterelnöksége idején került sor több alkalommal egy úgynevezett Észak-Dél Dialógusra, amely során Niedersachsen és Baden-Württemberg elitje találkozott úgynevezett kapcsolatépítési célból. A rendezvény védnöke Wulff volt, aki egy egykori parlamenti kérdést, miszerint került-e Niedersachsen tartományi államnak ez a találkozó adófizetői pénzbe, egy egyértelmű „nem”-mel válaszolta meg. Csakhogy kiderült, hogy a rendezvényen többek között tartományi pénzből egy szakácskönyvet osztogattak a résztvevőknek, mely szerzője nem más volt, mint Glaeseker felesége. Wulff állítása szerint semmit sem tudott az ügyről, és ragaszkodott ahhoz, hogy az kivizsgálásra kerüljön. Glaesekert ezen felül a rendezvényszervező Marfred Schmitt valószínűleg megvesztegette néhány ingyen nyaralással, amikért cserébe Schmitt megkapta a melót. Az ügy Wulff számára azért roppant kínos, mert Glaeseker nem csak hosszú évek óta a sajtóreferense, hanem közeli barátja is, tulajdonképpen ő csinálta meg Wulffot. Nehezen elképzelhető, hogy a lemondott köztársasági elnök nem tudott az állam részéről a szakácskönyvek finanszírozásába folyt pénzről ill. Glaeseker Schmittel kötött egyezségéről.
Február 16-án a hannoveri (Niedersachsen tartomány fővárosa) ügyészség a német országgyűléstől kérvényezte Wulff mentelmi jogának fölfüggesztését, amely Wulff lemondása nyomán, február 17-e éjjel önmagától szűnt meg.
Kisember-perspektíva
Valamikor január közepén beszélgettem erről az ügyről először a barátaimmal. Mindannyian fel voltak háborodva, én meg a kelet-európai politikai hagyományommal nem igazán értettem a hőzöngésüket. A németek különben is hajlanak arra, hogy minden minimális szabálysértésből botrányt kreáljanak (az a tézisem, hogy önmaguk második világháborús fellépésének megismétlődésétől rettegnek unos-untalan). Az én olvasatomban volt itt ez a köztársasági elnök, akinek a morális érzékenysége kb. nem létezik és befolyásos barátok nyaralóit veszi igénybe, ill. elfogadja, hogy ők fizessék a hotel- vagy repülőjegyszámláját, de hát ez nem jelenti azt, hogy korrupt lenne, vagy hogy bármi politikai ellenszolgáltatásban is részesítette volna ezeket az embereket. A barátság meg különben is szép dolog.
Erre a barátaim azt mondták, hogy bizonyos beosztásokkal másfajta ingerküszöbök járnak együtt és Niedersachsen törvényében benne áll, hogy hivatali személy semmiféle ajándékot sem fogadhat el, amely meghaladja a 10 eurós értéket. (Én még mindig majdnem nyúlok a pénztárcám után az orvosi rendelőben…) Aztán azt is mondtam, hogyha Magyarországon ilyen kiderülne, nem történne semmi. Amire a barátaim azt mondták, hogy ez szerintük demokratikus folyamatoktól függ, attól, hogy mennyire bízik a nép a demokrácia erejében és mekkora nyomást gyakorol – mondjuk a sajtó által – a politikai vezetésre. Magyarán, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
És akkor most mi a tanulság?
Az egész ügy számomra inkább szórakoztató, mint precedens értékű. Wulff ügyetlenkedése és döbbenetesen naiv indokai (szóbeli megállapodás a bankkal? kuponbeváltás?) folyamatosan a budapesti vombat napra emlékeztettek.
Másrészt viszont messzemenően kérdésesnek tartom magán- és hivatali személy olyan mértékű összemosását, amely a magánembernek semmiféle mozgásteret nem ad a hivatali, feddhetetlen kereten túl. Ez egy olyan morál, amelynek bár értem az okait ill. létjogosultságát, túlzásba esve egész egyszerűen embertelenné válik.
Ugyanez igaz a sajtószabadság témára is. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy köztársasági elnök őszintén büntetőjogi eljárással akarja megakadályozni egy cikk megjelenését. Erre nincs is jogi keret – hacsak egy nem: a személyi jogok megsértéséé. Nem vagyok abban biztos, hogy egy olyan sajtószabadság pozitívum, amely egy közéleti (vagy bármilyen egyéb) személyt a végsőkig meghurcolhat s nincs tekintettel annak családjára ill. érzelmi állapotára. A sajtószabadság ezen a ponton újfent egy embertelen mechanizmussá válik.
Kételyeim viszont csak abban az esetben indokoltak, amennyiben Wulff ártatlan. Ha nem az, akkor a sajtószabadság és a sajtó már-már kegyetlen eljárása, mondhatni: végrehajtói hatalma a legnagyobb javunk. A barátaimnak igaza van abban, hogy kelet-európai gyökereimmel nem vagyok túl bizakodó, ami a demokrácia erejét illeti. Eddig azt láttam, hogy bárki bármi ellen tiltakozott, nem volt foganatja. A sajtó által miniszteri hivatalokba küldött kínos vagy veszélyes kérdések sokszor egyszerűen megválaszolatlanok maradnak, holnapra úgyis elfelejtődnek. Az égető gazdasági híreket egy állatkerti vombatsimogatással orvosolják. A politikai vezetés és az általános néphangulat közötti differencia mintha nem számítana annak, aki éppen a hatalmon van. Négy évig biztos a helye, az utolsó félévben meg majd mindent rózsaszínre fest a következő négy évért.
A Wulff-ügy legnagyobb tanulsága számomra az, hogy a politika vs. sajtó harcában Németországban nem a politika fog nyerni. Magyarországi példák esetében egy ilyen sajtó lenne az, amely egy Schmitt Pált lábjegyzetmentes doktorival együtt elküldene melegebb égtájakra és a CBA-t a csődig bojkottálná.
Egy ilyen sajtó mögött viszont ott áll egy olyan közmegegyezés, hogy a politikai tisztség nem egy jólfizető állás, hanem érdem. S erre az érdemre nem méltó mindenki. Az sem, aki esetleg tegnap még az volt. Az ebből a közmegegyezésből fakadó morális mérce tulajdonképpen még hamarabb működésbe lépne, minthogy a sajtó kiszimatolna valamit. Nem is kellene sajtó, mert mindenkinek beépített BILD-cikke lenne s még annak nyilvánosságra kerülése előtt lemondana. De hát ez csak filozofálgatás. Az élet jobb történeteket ír.
(A Wulff-ügy kapcsán összeállított Tagesschau-dosszié továbbolvasók számára itt.)
Utolsó kommentek