Nyolc éve ismerjük egymást. Vagy tíz? Alig változtál. A hajad. Igen, a hajad akkor még fekete volt. Szürkésfekete. Most tetszik ez a narancssárgás árnyalat. Meg tetszik, hogy erre is figyelsz. Hogy nem hagyod el magad. „Éhes vagyok, segítsenek!” – emlékszem, már akkor is ez volt a szöveged. Szeretem ezt a letisztultságodat. Hogy kerülöd a fölösleges díszítőelemeket, a hat gyereket otthon és az ellopott vonatjegyet. És hatékony vagy. Nem engeded, hogy csak úgy elmenjünk melletted. Kiköveteled magadnak a figyelmet. Éhes vagy, és erre nincsen válaszunk. Utána pedig felszólítasz. Azonnal. Ez nagyon fontos. Ha valamit el akarsz érni, fel kell szólítanod. Határozottan. Nem elég, ha csak utalgatsz, cselekvésre kell ösztönöznöd. Minél pontosabban meghatározott cselekvésre. Itt viszont kifinomult stílusérzékkel le is állsz. Nem mész bele abba, hogy tulajdonképpen húsz forint is elég. Legfeljebb, ha már nagyon sokat koplaltál. Marketingeseknek kellene esztétikát tanítanod.

Szeretem, amikor találkozunk, és hogy mindig ugyanolyannak látlak. Valamiképpen ezek az ismétlődő jelenetek mélyítik el az életet. Monoton ritmusuk rendet teremt, egy tömörebb és erősebb világról tanúskodik a mostaninál. Az örökkévalóságba tágítod a létemet - így is mondhatnánk.

De most valami új kezdődik közöttünk. Izgatott suttogással telik meg a tér, ahogy nehéz léptekkel közeledsz. Te és a világtörténelem. Fáradt alakod körbetáncolja a napsugár. Begipszelt lábbal persze senkinek se könnyű. Az emberek helyet szorítanak maguk mellett a padon, amint a közelükbe érsz, de te csak jössz tovább felém tántoríthatatlanul. Fegyelmezett arccal nézek rád. Ugye nem bánom? - kérdezed. A többiek kárörömöt színlelve leplezik csalódottságukat. Egy didergő lélek egy másik didergő lélek szemébe néz. Szerencsére nem vagy büdös.

Lágymányoson botlottunk először egymásba, emlékszel? A frissen érkezett erdélyiek üde reménységével szívtad magadba az anyaország illatát. Csak úgy ugráltak a szemeid, mennyi fürtös hajú diák. A fiatalok könnyű szíve majd megsegít. Gondolom, életedben nem először tévedtél. Sokan osztoztatok azon placcon akkortájt. A harmonikás, meg az a másik nő a villamosnál. Ő megvan neked? A halkszavú. „Az új szám” – mutogatta mindig az újságját, egy vacak fénymásolatot. De semmi felszólítás. Érted. A szerencsétlen. És ha egyszer vásároltál tőle, sohasem kínálta fel ugyanazt a számot ismét. Megjegyezte. Pancser, mi? Szerintem is. Utóbb aztán elég sokat köhögött. El is tűnt egy vagy két hónapra tán, de aztán újra összeszedte magát. Csak egy kicsit hányaveti módon szegény, nem azzal az igazi precizitással. Ti csövesek egyébként sem vagytok azok a marha precíz emberek, tudod... Szóval, ő már nem tágítja az örökkévalóságba a létemet tovább.

Az viszont tényleg igaz, hogy a hajléktalanszállókban a férfiak ott rejszolnak az ágyukba mindenki orra előtt? Fél füllel hallottam egyszer valakitől. Mint az állatok, komolyan mondom. Micsoda? Hogy kemoterápiára jársz? Ugye, nem baj, ha most egy-két percig csöndben maradok? Nem egészen ez volt a kérdésem, tudod. Cseszd meg. Tisztára kiver a veríték. Automatikusan. Épp az imént magasztaltam az égig a stílusod. Persze értelek én, a kemoterápia magasabb díjszabás. Aztán hová is jársz te erre a kezelésre tulajdonképp? A Honvéd Kórházba egy köpésnyire innét? Mer’ az ilyet ott keletkezik, tudja még a hülye is. Szóval a Kékgolyó utcába, az onkológiai intézetbe. A melledben van, de nem áttételes, úgyhogy él a remény. Egy-null oda, értem én. Viszont. A kemoterápia nem ingyenes véletlenül? Nem jár neked alanyi jogon? Nem válaszolsz, mi? Egál? Vagy feladod?

Az arcod bámulom. Egyszer rákattintottam az átlagos arcok oldalára a neten. Ne vedd hízelgésnek, de tarolnád a mezőnyt. Meg a barátnőd a vacak újságjaival. A vonásaitokban ragyog minden generáció. Az elbomló és az új is a helyén. És én. Erdei pajzsika nő a poraitokon.

Az arcod bámulom, blöff vagy royal flush. Nem bírom tovább. Cseszd meg. Vagy ezt kértem már? Háromezer forint étkezési utalvány. Tizenöt fénymásolt Fedél Nélkül, legyetek vele boldogok. De te rám se hederítesz többé, csak a papírlapokat számolod. Láttam egy kolléganődet egyszer. Egy üres tányért nyalogatott. Mint az apámék macskája. Az ételmolekulákat a tükörsima műanyagon. Egy méterre álltam meg tőle, rám bámult, aztán nyalt tovább. Hosszú perceken át. Ezt bírom bennetek, tudod, ahogy időnként mellőztök minden szentimentalitást...

Kedvellek... Remélem, meggyógyulsz. Egyetek majd valamit. Egy túrókrémes, barackos süteményt. És nem érdekel, ha átvertél.