(Az El Mondo keresztény blog - és manapság ritkán jelentkezik, de ez egy másik kérdés. Nem hisszük, hogy minden vallás alapvetően ugyanarról vagy ugyanarra tanít, de még csak azt sem, hogy a nagy világvallások ugyanarról tanítanak. Ám ettől még érdekel a másik.)

Oly sokszor veszik készpénznek azt, hogy a buddhizmus összeegyeztethető az ökológiai tudatossággal és a zöldek meggyőződésével, hogy manapság alig-alig jelenik meg olyan könyv erről az ősi keleti vallásról, amely ne ejtene szót a környezetről is. Jellemzően feltételezik, hogy a két életforma szépen összeillik: a józan mértékű fogyasztás vagy a mértékletesség például egyaránt szolgálja a buddhizmus és az environmentalizmus céljait. Az egyetemes szerető kedvesség buddhista gyakorlata, valamint annak hangsúlyozása, hogy más lények (ideértve az állatokat is) szenvedését a lehető legnagyobb mértékben csökkentenünk kell, akár úgy is, hogy abból kárunk származik, olyan „zöld” gyakorlatokhoz vezethetnek, mint például a vegetarianizmus, az ártalmas termékek bojkottálása, a természetes élőhelyek védelme és így tovább. Emellett bizonyos buddhista tanítások ökológiai alapelvek kifejeződéseként is értelmezhetők; ilyen például a függő keletkezés (szanszkrit: pratítja szamutpáda), amely szerint minden jelenség más jelenségektől függ, és amely egyértelműen egybevág az egy ökoszisztémában élő fajok viszonyrendszerét tanulmányozó tudományos ökológiával.

Sajnálatos módon ez a kapcsolat buddhizmus és az environmentalizmus között nem annyira egyértelmű, mint látszik. A buddhizmus világképe – amelyet az Első Nemes Igazság vázol fel – szigorú és egyszerű. A szamszára – vagyis a születés, a betegség, az öregség és a halál mindennap tapasztalt ciklusainak összessége – negatív, nemkívánatos jelenség; s minél erősebben áthatja gondolkodásunkat ez a szemlélet, annál nehezebb azt összeegyeztetni az élet tiszteletével, valamint a természetes biológiai folyamatok elismerésével, amely az environmentalizmusra viszont jellemző. Hozzá kell tenni, hogy a végső megvilágosodás - legalábbis a korai buddhista értelmezés szerint - akkor áll be, amikor az ember teljes mértékben maga mögött hagyja ezt a világot, mégpedig azért, hogy ne szülessen újra többé. Ami azt illeti, e végső célt jelölő páli szót (nibbána) gyakran fordítják „ellobbanás”-nak. Úgy tűnik tehát, hogy a buddhizmus és az environmentalizmus nem egyformán értékeli a világot és az abban folyó eseményeket: az egyik megszüntetné, a másik pedig megőrizné azt.  

A buddhizmus az állati létformát is negatívnak tekinti. Az állatokat - jóllehet szépek, kecsesek, intelligensek vagy hasonló tulajdonságokkal bírnak - általában az emberinél alacsonyabb létformának tartják, lévén hogy távolabb vannak a megvilágosodástól, azaz a céltól, és kevésbé képesek arra, hogy ezt az utat járják. Ez az oka annak például, hogy a Létkerék hagyományos ábrázolásain az állatok birodalmában a Buddha egy könyvet emel a magasba, ami azt jelképezi, hogy az állatoknak, mielőtt az ösvényre léphetnének, le kell győzniük tudatlanságukat. Jóllehet az első fogadalom tiltja az állatok kiirtását, az is igaz, hogy ha tökéletes, végső boldogságot kívánunk nekik, akkor szükségképpen azt is kívánjuk, hogy ne létezzenek: azaz hogy valamely magasabb (ha nem is éppen emberi) létformába szülessenek újra, és végül elérjék a buddhaságot. Az állatként való újraszületést minden esetben negatívnak tartják - és ebből kiindulva nehéz lenne a fajok védelme mellett érvelni.

Ha a korai buddhizmusról elmondhatjuk, hogy elutasítja a világot és nem becsüli meg az állatokat, ez bizonyosan nem igaz a későbbi, mahájána iskolákra, amelyekhez láthatólag közelebb áll a zöldek gondolkodásmódja. A mahájána iskolák szerint a megvilágosodás semmi esetre sem jelent ellobbanást, hanem talán inkább úgy definiálható, hogy az ember egy újfajta, nem-kettős módon tapasztalja a valóságot, azaz észleli minden dolog ürességét: azt, hogy a jelenségeknek nincs lényegi természetük. Ha a dolgok üresek, azaz nem valósak, akkor a nirvána és a szamszára nem különbözik; e későbbi, szanszkrit nyelvű írások gyakran hangsúlyozzák, hogy a megvilágosodás csakis ebben a világban található meg, nem másutt. Emellett a bódhiszattvák (a megvilágosodáshoz vezető utat járó lények) elhatározzák, hogy nem lépnek ki a szamszárából addig, amíg minden lény meg nem szabadul a szenvedéstől. A hangsúly az egyetemes megvilágosodáson van: azon, hogy minden egyes érző lényben - ideértve a „legalacsonyabb rendű” állatot is - megvan a buddhaság magja. Úgy tűnik tehát, hogy a korai buddhizmussal - azon belül az élet és az állatok negatív megközelítésével - kapcsolatban fentebb megfogalmazott kérdések megválaszolásra kerültek.

Azonban van egy további probléma. A mahájána szerint akkor írjuk le a lehető legpontosabban a nirvánát, ha a világgal kapcsolatos összes nézetünket tagadjuk. Ez a nem-fogalmi, kifejezhetetlen valóság legmagasabb rendű kifejezése - ahogy azt a Vimalakírti szútrában látjuk - a mélységes csönd. Mivel a legfőbb cél az, hogy megszabaduljunk a fogalmaktól és a dolgok tényleges létezésébe vetett hittől, nem egyértelmű, hogy milyen alapon védhető az az elgondolás, miszerint a minket körülvevő világgal törődnünk kell. Ha komolyan a megvilágosodásra törekszünk, akkor láthatólag készen kell állnunk arra, hogy elengedjük az összes „izmus”-t.  Ebben az esetben az, ha elköteleződünk az environmentalizmus igazsága felé, ha kötődünk a világban található dolgokhoz, ha felkavar minket pusztulásuk, akkor továbbra is a konvencionális látszatokhoz (szanszkrit: szamvriti szatja) láncoljuk magunkat és nem ismerjük fel a dolgok végső természetét (szanszkrit: paramártha szatja), vagyis a nirvánát.

Természetesen a fentieket lehet vitatni azzal, hogy a bódhiszattva úgy is végezhet környezetvédő tevékenységet, hogy közben nem kötelezi el magát egyetlen nézet mellett sem, éppúgy, ahogy megvilágosodása után a Buddha is úgy működött a világban, hogy nem voltak téves képzetei. A mahájána követője nem ragaszkodik a bolygóhoz, de nem is utasítja el, és úgy tartják, hogy amennyiben bódhiszattva, úgy tettei spontán módon szolgálják a többi lény javát. A bódhiszattvák tetteikkel tulajdonképpen minden lény javára egy „Tiszta Föld”-et hoznak létre (pl. Amitábha Buddha Szukhávati nevű világát). E világokról úgy tartják, hogy páratlanul szép birodalmak, amelyek tökéletes módon segítik a megvilágosodás elérését. E világokban nincs szenvedés; a létezést öröm hatja át. Azaz annak ellenére, hogy az environmentalizmus - mint olyan nézet, amelyet magunkénak vallunk és amelyhez ragaszkodunk - talán nem összeegyeztethető a buddhizmussal, a buddhista cselekvésmóddal és életformával, mégis hasznos lehet a környezetre nézve, mivel eredményeképpen egy olyan világ jön létre, amely a lehető legtöbb lény ideális lakóhelyéül szolgál. Bizonyos, hogy ebben a világban nem zsákmányolják ki a természetet és az élőlényeket, és nem erőforrásként használják azokat. Mégis, kétséges, hogy az environmentalizmus ezt megfelelő célként fogadjaák-e el, mivel többen úgy vélik, hogy a „Tiszta Föld” fogalma igen messze áll attól, amit a „természet” alatt értünk.

(A szerző, Colette Sciberras (Málta), a Durhami Egyetem PhD hallgatója, kutatási területe a buddhista filozófia és a környezet kapcsolata. Indiában és Nepálban tanult buddhista filozófiát, meditációt, jógát különböző mesterek irányítása alatt. Blogja ezen a címen található. Egy témához kapcsolódó cikke: Buddhism and Speciesism: on the misapplication of Western Concepts to Buddhist Beliefs a Journal of Buddhist Ethics újságban jelent meg 2008-ban.)