Erich Fromm 1976-ban írta meg To Have or To Be? című könyvét. Ebben többek között arról értekezik, hogy hatott az emberiségre az ipari forradalom után kialakult világrend, és az, amikor kezdett kiderülni, hogy az általános jólét (az egyenlőség, az ingyenes közoktatás, egészségügy és az állandó fejlődésbe vetett hit ígéretei) nem valósítható meg, illetve nem tartható fenn. Számomra az érdekes ebben az, hogy milyen mély szakadék van (volt akkor?) a feltámadt igény és a realitások diktálta feltételek között. És mintha korunkban ez az igény egyre inkább elbújna, eltűnne a mainstreamből, és átvenné a helyét a közöny és a túlélésért folytatott harc. Azokra az emberekre gondolok például, akik kivívták a nyolcórás munkaidőt - hol vannak ezek az emberek most? Céljuk lényegében meghiúsult; a fejlett világban eltűnt az igény a nyolcórás munkaidőre: beletörődtünk, hogy ez sem tartható. Ezzel egyidejűleg hat egy másik tendencia, amiről, azt hiszem, a munka világának egyáltalán nincs tudomása. Az inga kileng a másik oldalon, mondjuk a látszólag lényegtelen, mert távoli, oldalon: a gyereknevelésben. Pszichológusok hosszú évek óta írnak arról, milyen torzulással jár, hogy a gyerekek kiskoruktól kezdve a napjaik jó részét nem számukra fontos felnőttek körében töltik, hanem intézményekbe terelik őket. Az ehhez hasonló eszmefuttatások korábban a többség számára ábrándos elképzelések voltak, míg ma ez kezd lenni az ideál. Egyre népszerűbbek a Waldorf-iskolák és - óvodák, de miközben a pszichológusok flow-ról és a kreativitásunk kibontakoztatásáról beszélnek, addig mi, felnőttek a munkahelyünkön napi 10-12 órát dolgozunk ilyen-olyan körülmények között, flow-t és kreativitást (ide értem pl. az újítás minden formáját és a kezdeményezőkészséget is) teljességgel nélkülöző munkakörökben.
Kováts Gábor képe.
Izgatottan figyelem, hova fog ez vezetni. Ez a két irányzat egyszer csak egymásnak csapódik-e és lesz-e égzengés, földindulás, vagy az ellenkező, egyelőre búvópatakként jelen levő tendencia csendesen erodálja-e a kapitalizmus jelenlegi formáját. Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, milyen munkaerő lesz egy Waldorf-iskolából kikerült fiatalból. Mit fog szólni a főnök őrjöngéseihez? Nézi majd, mint valami állatkerti majmot? Már most érzékelem, hogy a nálam 6-8-10 évvel fiatalabb munkatársaim nem értik, hogy a főnök nem aranyos. Hogy mindenben keres és talál hibát. Hogy semmi se jó neki. Hogy üvöltözik. A nálam idősebbek meg elfogadják, mert hát ő a kenyéradónk. Megmagyarázzák, hogy ilyennek kell lenni a mai világban, hogy legyen pénzünk. Hálásak a főnöknek, rámutatnak erényeire. Nekem ez úgy hangzik, mintha azt mondanák: „Igaz, hogy idős vak néniket gáncsol el, viszont nagyon jó a helyesírása!” Nekem nem elfogadható, a fiatalabbak meg egyszerűen néznek guvadt szemekkel, mi a fene ez. Számukra nem erkölcsi kérdés, hanem abszurditás, nincs értelmezési tartománya. Az előző generációkban ott az elvtelen tekintélytisztelet, a hatalmasok kiszolgálása, bennem a tekintély elleni lázadás, a hatalmasok megvetése, a fiatalabbak meg nem tudják értelmezni a tekintély, illetve hatalom szavakat. Végzik a munkájukat, mert a munka szép és jó, és közben mindenkivel jóban vannak, civilizált ember módjára. Persze nem nyugszik a vállukon a vállalatvezetés. Nem tudom, milyenek lesznek, ha majd ők jutnak pozícióba. (A generációk közötti különbségekről Tari Annamária írt több könyvet, pl. ezt és ezt.)
Amikor azt írom, kapitalizmus, azzal az ipari forradalom utáni állapotot értem, mind gazdasági, mind politikai, mind ideológiai értelemben. Nyilván történt haladás ebben az időszakban, ezt nem is kell részletezni, de számos visszalépés is, pl. már kivívott jogok elvesztése. Nyugtalanító, hogy a fejlett világ viszonylagos jóléte a jelenlegi rendszerben is csak úgy tartható fent valamelyest, mint a gyarmatosítás idején: éhbérért dolgozó emberek kizsákmányolásával (lásd pl. Slavery Footprint). Megdöbbentő továbbá, hogy a nők egyenjogúsága és tömeges munkába állása sem hozott nagy változást (vagyok ilyen naiv), a női szempontok nem váltak tényezővé, mintha maguk a nők mondtak volna le róluk. Talán meghunyászkodtak? Sok volt a vesztenivalójuk? Az utóbbi időben ebben a témában csak apácák által írt könyveket és újságcikkeket találtam, akiknek, úgy tűnik, több lehetőségük van női létük megélésére korunkban. Joyce Rupp, számos spiritualitással foglalkozó könyv szerzője[1], a USCatholic.org-on megjelent cikkében bírálja a katolikus egyház nőellenességét (Erich Fromm a már említett könyvében ezzel szemben úgy véli, a protestantizmus űzött ki minden női jelleget a keresztény spiritualitásból). Az arra való rádöbbenés, hogy a patriarchális berendezkedéstől elválaszthatatlan az elnyomás, az erős kontroll, a gyengébbek kizsákmányolása, számomra nagyon erősen megjelenik pl. abban, ahogy a szüfrazsettek a „férfi-hatalom” bástyáinak kerítéséhez bilincselték magukat, Freud és kortársai ún. „hisztérikus” női pácienseiben és a férfi-pszichiáterek a jelenségről alkotott nézeteiben (ld. pl. Dorának, Freud híres esetének, illetve az alkalmazott kezelésnek jelenkori megítélését[2]), illetve E. M. Forster Howards End című 1910-es regényében Mr. Wilcox alakjában, a birodalomépítő férfiéban, aki igazából önző, képmutató, kegyetlen és gyenge (hatalmának elvesztésekor összeomlik, vagy mondhatjuk úgy is, leereszt, mint egy felfújt lufi). 100 évvel később Joyce Rupp saját egyházában ugyanezt a szellemiséget látja tovább élni. És az egyházon kívül?
Kováts Gábor képe.
Semmiképp sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy a nőket és a férfiakat és a nekik tulajdonított törekvéseket akarom szembeállítani egymással, amiből már megint a szemét elnyomó férfiak kerülnek ki mint a világ szégyenei. Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék megemlíteni. Joyce Rupp, akivel sok mindenben egyetértek, arról beszél a hivatkozott cikkben, hogy a női és férfi világlátás között vannak különbségek (mint ahogy mondjuk vannak vizuális típusok, akiknek a látottak alapján a fejükben összeáll a kép és vannak, akik csak kipróbálás útján tudnak tanulni), és nagy kárt okoz a világnak, ha az egyik (ebben a korban a férfi) túlsúlyba kerül: felborul az egyensúly, és mindenkinek rossz lesz: a kiszorított rész, ami pedig hozzátartozik az emberhez, hiányt hagy maga után. Ezt a gondolatot fűzi tovább Jean Shinoda Bolen pszichoterapeuta Gods in Everyman című könyvében, ahol is kifejti, a férfiak közül is nagyon sokan kiszorulnak ebből az ún. „férfi-hatalomból”, ha nem rendelkeznek a megfelelő személyiségvonásokkal. A görög istenek alapján bemutatott férfi-archetípusokról megállapítja, hogy Zeusz, a dörgedelmes apa csak Apollónban és Hermészben leli kedvét, és megveti - többek között - Arészt és Héphaisztoszt.
Világunkat mind a mai napig áthatja a túlélésért folytatott harcban tanúsított keménység és siker magasra pontozása, és a segítő hivatások „gyengének” beállítása, sőt az a vélemény, hogy „ezek” nem termelnek hasznot, ingyenélők, „normálisan” dolgozó emberek tartják el őket az adójukból. Ezeket a hivatásokat főként nők választják, akik amúgy is gyengék és bénák, de most még az a vád is éri őket, hogy „eltartatják” magukat másokkal. Különös, száz évvel ezelőtt legalább ez az utolsó pont nem okozott problémát a társadalomnak. A kreatív tevékenységek megítélése is hasonlóképp ingyenélésnek minősül sokak szemében, vagy ha az illetőnek jól megy, akkor irigységet vált ki. Mintha a társadalom derékhadának semmi szüksége nem lenne a segítő foglalkozásúak, pedagógusok, lelkigondozók, művészek és gondolkodók által létrehozott értékekre. Platón Állama óta fordult a kocka: a „termelőknek” nincs szükségük többé sem az „őrzőkre”, sem a filozófusokra. Nincs szükségük továbbá a tápláló anyára, a melegre, a cselekvés örömére, a spiritualitásra. Én mégis örülök, hogy néha hallom az elégedetlenség hangjait, és remélem, sikere lesz pl. az olyan mozgalmaknak, mint a Szatyor. A kör bezárult: Fromm szerint a szebb, boldogabb jövő kulcsa a „face-to-face” politikában van, ahol egymást ismerő és egymással kapcsolatban álló emberek hoznak döntéseket magukról[3]
[1]Pl. The Circle Of Life: The Heart's Journey Through The Seasons; Fragments of Your Ancient Name: 365 Glimpses of the Divine for Daily Meditation és Praying Our Goodbyes: A Spiritual Companion Through Life's Losses and Sorrows. Tudtommal magyarul még egy műve sem jelent meg.
[2]Sachs, David M. (2005) 'Reflections on Freud's Dora Case After 48 Years', Psychoanalytic Inquiry, Vol. 25 Issue 1, p45-53.
[3]Részletek a fent említett műben vagy Fromm egy másik, több kiadást megért, a The Sane Society című könyvében (első kiadás 1956). Magyarul: Utak egy egészséges társadalom felé; Napvilág Kiadó, 2010.
Utolsó kommentek