A tömeg rohamosan növekszik, a feszültség kitapintható. A digitális óra piros tizenötöse pontosan hat és fél perce mutatja kitartóan, hogy a metrószerelvény negyed perc múlva érkezik és indul tovább. A kocsiban talpalatnyi hely sincsen. Egy könyök az orromnál, egy a gigámnál. Hirtelen valami mikrofonhangot hallani, a metróvezető személyesen szól hozzánk:

„Kérem, igyekezzenek a ki- és beszállással! Használják a szabadon maradt ajtókat is!”

Türelmetlen, kurtán parancsoló női hang. Igen megtisztelve érezzük magunkat, hogy szóba elegyedett a magunkfajtával.

A második megállónál megszólalnak az állomás hangszórói is, és aztán így végig. „Kérem, igyekezzenek a ki- és beszállással! Kérem, ne tartsanak fel másokat!” Két tűz közé szorulunk. Szenvtelen hang, mégis mintha valamikor rejtett szenvedéllyel mondták volna diktafonra. Az idegpályáink teljes hangterjedelmén játszanak, a BKV gépezete maximális teljesítményen működik. Jegyárusító nőik monoton unalma, kalauzaik kedvességgel leplezett megalázó sérelmei most mind egy zuhatagban ömlenek vissza ránk. „Kérem, igyekezzenek a ki- és beszállással! Kérem, ne tartsanak fel másokat!” Aztán már nyomják is le az ismétlőgombot, egy-egy állomáson ötször-hatszor is. Az idegszálaim szőlőkacsokként kunkorodnak össze. Olyan, mintha egy dühös és egyre dühösebb szörny módszeresen szorítaná ki belőlem a szuszt.

A BKV-nál ez alkalommal betelt a pohár. Az utazóközönség ezúttal elvetette a sulykot, elpattant egy húr, aminek soha sem lett volna szabad elpattannia, és erre igazán odafigyelhettünk volna. Senkinek a türelmét sem lehet a végletekig feszíteni...