Hogy kezeljük világnézeti különbségeinket? Gyilkolásszuk le a máshogy gondolkodókat? Vagy inkább a vallást csak templomban gyakoroljuk, egyebütt hallgassunk róla, kezeljük szigorú magánügynek/tabunak? Vagy lehet nem kirekesztően is anyázni egymást?
Harcolnom vagy kooperálnom kell a máshitűekkel? Esetleg kooperáljunk, hogy harcolhassunk?

Malajziában a napokban betiltották a vallások közötti párbeszédet. Helyesebben otthon mindenki azt beszél, amit akar és azzal, akivel akarja, de a nyilvános, szervezett párbeszéd tilos. Az ok egyszerű: a párbeszéd túl gyakran fajult tettlegességgé.

Nem Malajzia az egyetlen hely, ahol a „robbantsuk fel egymást, gyerekek” attitűddel a „szóba ne merd hozni Istent” valláspolitikát szegezik szembe. Ha a tiltás messze el is marad a maláj szigorúságtól, azért Magyarországon is sok helyen úgy félnek a vallás szóba hozásától, mint a tűztől. Egyre több egyetem, ill. munkahely nehezíti meg a vallásos alapon szerveződő csoportok működését. Nyilván attól való félelmükben ódzkodnak ezektől az önszerveződő csoportoktól, hogy a nagy ájtatoskodásnak gyűlölet lesz a vége. „Kéretik a vallást otthon és a templomban gyakorolni.” Sok vallásos ember viszont úgy érvel, hogy ha valaki hívő, akkor az a munkahelyén is hívő, és nem lehet a hitgyakorlatát kínos pedantériával különválasztani élete egyéb területeitől.

Valóban nem létezik harmadik út a „robbantsuk fel egymást” és a „szóba ne merd hozni Istent” hozzáállások mellett? Miért ne lehetne megoldani, hogy a különböző világnézetek hívei szabadon beszélgessenek, akár indulatosan vitatkozzanak egymással az üzemi büfében, aztán mégis barátságos (!) hátbaveregetésekkel búcsúzzanak el egymástól, mikor ki-ki indul a maga ima-összejövetelére (vagy ateista klubjába)?

Sok teológus és „vallásügyi gondolkodó” szerint a válasz egyszerű: éppen a vallásos emberek miatt nem lehet megoldani a templomokon kívüli nyílt, ám mégis békés egymás mellett élést, a hívők ugyanis alattomos módon mindig a hatalom megszerzésén, a másképp gondolkodók elnyomásán mesterkednek. Például a keresztények az elmúlt évezredekben annyira hozzászoktak ahhoz, hogy a kardot használták legfőbb meggyőző érvként, hogy erről egyszerűen nem tudnak leszokni. Még mindig csak államegyházban tudnak gondolkodni. Persze manapság próbálnak a vallásgyakorlás szabadságára, a modern pluralista társadalom vívmányára hivatkozni, de kerülnének csak a magyar keresztények olyan pozícióba, biztos egyből bevezetnék a kötelező reggel nyolc órai imát a közintézményekben.

Ha a vallásgyakorlás szabadságára hivatkozunk, amikor minket korlátoznak, akkor ugyanezzel a mércével kellene mérnünk azokat a csoportokat is, melyekkel nem szimpatizálunk – állítják ezek a gondolkodók. A hívőknek bele kellene végre törődni a liberális államnak és a pluralista társadalomnak a gondolatába. Sőt, a beletörődés nem elég – hangzik az érvelés. Az nem elég, ha a munkahelyi imaközösség tagjai fogukat összeszorítva eltűrik, hogy a szomszéd szobában a helyi homoszexuális és leszbikus kör tartsa éppen az összejövetelét. Ennél több kell. Ki kell állni homoszexuális, vagy éppen muzulmán, vagy ateista embertársaik jogaiért. Ha, teszem azt, a keresztények azt veszik észre, hogy valahol csorbulnak a leszbikusok jogai, ott fel kell lépni érdekükben, részt kell venni a jogaikért szervezett tüntetésen.

Sőt, talán éppen a keresztényeknek illenék azt megszervezni. A jogokért való küzdelemben nem ellenfelei vagyunk a más nézeteket, ill. életformát választóknak, hanem stratégiai szövetségesei. Pártoljuk a másik jogaiért folytatott küzdelmet, cserébe ő is pártolja a mi küzdelmünket. Mindemellett persze nyilvános fórumokon alkalomadtán el lehet mondani, hogy mennyire nem értünk egyet egymással. A nyilvános egyet nem értés azonban manapság csak a másik jogainak aktív védelmével együtt fogadható el. Aki ódzkodik az utóbbitól, az ne fanyalogjon, ha korlátozzák az előbbire vonatkozó jogait.

Angliában nemrég szép példáját figyelhettük meg annak, hogy két érdekcsoport összefogott. Mikor a kormányzat be akart vezetni egy új törvényt, amely gyűlöletkeltésre való hivatkozással szigorúan korlátozta volna a (más) vallási csoportokhoz tartozók kritizálását, a keresztények egy része hatalmas protest-hadjáratot szervezett a törvényjavaslat ellen, mondván, hogy az lehetetlenné tenné a keresztény üzenet terjesztését, mert az térítésnek, így a másként gondolkodók kritikájának minősülne. Márpedig ezzel a keresztény vallás egyik lényegi pontját, a keresztény üzenet propagálását tiltaná be a törvény.

A keresztények nem várt segítséget kaptak az angol humoristáktól és színészektől Rowan Atkinsonnal (Mr. Bean) az élen. Ők azért haragudtak a törvényjavaslatra, mert az megakadályozta volna a keresztény (és más vallású) egyházi vezetők kifigurázását, márpedig – így Atkinson – ez az egyik legbiztosabb humorforrás kiiktatása lenne. Nem is volt eredménytelen az összefogás, a törvényjavaslatot végül leszavazták.

Lám, érdemes összefogni…