Fiatal lány, fiatal ápolónő lány, meleg kék szemekkel, letegez. Levegő után kapkodok. Orvosnál én ehhez szokva nem vagyok kérem. Velem az orvos akkor udvarias, ha fizetek neki. Akkor nagyon udvarias. Fizetés nélkül legutoljára akkor volt velem udvarias orvos, amikor anya vitt hozzá még kicsi gyerekként. Legjobb esetben is valami jóságos, általános figyelem, amivel egyébként is kezeli a világ dolgait. Falon megpihenő ernyedt tekintet, ami akkor is a falon pihen, amikor éppenséggel előtte állok. Akkor az emlékezetével lát.

Ez meg itt most rám köszön és már-már kedvesen bánik velem. No, sürgősen hagyd ezt abba kislány, mert nagyon megütheted a bokádat, sok bajod lesz még neked ebben az életben, ha így folytatod! Mondom, köpni-nyelni nem tudok. Így utólag attól tartok, hogy valamiféle hálás mosoly az én arcomon is átsuhanhatott.

Szerencsémre az idősebbek kiokítják, amikor visszatér, már hivatalos és személytelen. Igen, ezzel már lehet mit kezdeni, most végre eligazodom, az lehetek, aki vagyok és akinek megszoktam magam. Hát magácskának nem tanítottak pszichológiát a főiskolán kérem? Nem tudja, mi történhet egy emberrel, ha egyik pillanatról a másikra elveszíti minden viszonyítási pontját, ha meghasad a személyisége?

WC-re kell mennem. A folyosón egy néni motyog: "Nem vagyok én már más, csak egy seprűnyél, söprögetésre való, és nem is használnak másra, és nem is akarnak úgy tenni, mintha másra használnának és mintha több lennék" - fél tíz körül érkezhetett, most dél múlt húsz perccel. Megürült körülötte a rendelő. Amikor megjött, akkor is üres volt, aztán megtelt. Már vagy hárman álltak meg mellette szerencsésebb sorstársai, akik később toppantak be, hamarabb mentek, nyugtatgatták, szóval tartották: "Az élethez türelem kell, türelem kell hozzá." Én nem mondok semmit. Én végre biztosan állok a lábaimon és teljesen elmúlt a zavarom.

A WC tiszta, de ez nem baj, tiszta WC-t már láttam, kórházban is, ezért léptünk be az Európai Unióba. Ahogy azonban a piszoártól fordulok, majdnem egy orvosba fordulok, a gyógymasszőr, az meg előzékenyen félrelép, utat mutat és már megint mosolyog ez is. A térdeim roggyannak: "Doktor úr, ne kérem! Főorvos úr! A pszichológia..." - elhalóan suttogok. A mosdókagylóhoz tántorognék, az arcom paskolnám hideg vízzel, de hohó, látom ám, hogy nincsen vízcsap és a lefolyó helyén is csak üres, halott lyuk. Ó mennyei boldogság, ó jaj de nagy öröm, ó én édes hazám Magyarország! Hát hiszen, ha én nem, akkor az orvosok sem! Hát hiszen akkor ez a gyógymasszőr itten miután pisilt meg kakilt, úgy megy vissza a páciensek hátát gyömöszölni szűz mosdatlanul, mellékhelyiségi ujjakkal! Ó be gyönyörű is ez az élet, jaj én Teremtőm, ó be gyönyörűséges! Rendíthetetlen és szilárd talapzatú, megmásíthatatlan tán...