A Princeton Egyetemen tanító történész, Anthony Grafton szerint igen, noha a lábjegyzet keletkezésének és szerepének kérdése már korántsem ilyen egyszerűen megválaszolható. Tavaly év végén akadt kezembe The Footnote* *A Curious History^[1] című könyve, amely ezekre a kérdésekre keresi a választ. A nem sokkal később, januárban kirobbant plágiumbotrány közben fokozódó kíváncsisággal vetettem bele magam az olvasásba, a friss bizottsági döntés óta pedig különös aktualitást nyert a kérdés, hiszen a köztársasági elnök végül elfogadott kisdoktori disszertációjából hiányoznak ezek az immár hírhedtté vált lábjegyzetek.

Akiket behatóbban érdekelnek a történetírás kulisszatitkai, a lábjegyzet és a modern történetírás kialakulásának ismertetése mellett érdekes anekdotikus adalékokat is szemezgethetnek a könyvből. Mivel azonban nem vagyok szakértője a témának, és a blogbejegyzés terjedelme sem teszi lehetővé a rendkívül alapos és tudományos igénnyel megírt mű részletes ismertetését, a következő három kérdésre szorítkoznék: Mióta van lábjegyzet? Mire jó a lábjegyzet? Meddig lesz még lábjegyzet?

Mióta van lábjegyzet?

Grafton nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy ki volt az első lábjegyzetelő. Természetesen attól is függ, mit nevezünk lábjegyzetnek, hiszen a szöveghez fűzött megjegyzések már a korai kéziratokban is fellelhetők, széljegyzetek formájában, amelyek azonban jellemzően rövidebbek is voltak a lábjegyzeteknél. A klasszikus értelemben vett lábjegyzetek (eleinte végjegyzetek) megjelenése szorosan összefonódott a történetírás modern felfogásának kialakulásával, amikor is a történeti narratíva keletkezésének körülményei, a források visszakereshetősége és ellenőrizhetősége háttérbe szorította magát az elbeszélést. Ez a történetíró identitásának és szerepének radikális átalakulását is magával vonta. „A reneszánsz idején – írja Grafton –, amikor úriemberek történelmi elbeszéléseket írtak fiatalabb úriemberek számára, a tudományos ismeretek alátámasztották a szöveg hasznosságát, azonban az ismeretszerzési folyamat bemutatása egy ponton túl nem erősítette, hanem gyengítette a történet erkölcsi és gyakorlati hatását. Úriemberek úgy írnak, ahogy lovagolnak – nagy jártassággal, de minden látható erőfeszítés nélkül.”^[2] A lábjegyzet megjelenése a szövegben ezt a könnyed eleganciát törte meg, ami egyesek számára túl nagy árat jelentett a nyilvánvaló nyereségek ellenére. A tanulás és a tanulás folyamatának ismerete a tudós feladata volt, nem az olvasóé. A történetíró az évek során át felhalmozott tudásának eredményét, és nem folyamatát tárta az olvasó elé. Ma már alapvetően fordított a helyzet.

Az első, klasszikus értelemben vett lábjegyzet megjelenését Grafton az 1700-as évekre teszi, és a francia filozófus, valláskritikus, Pierre Bayle nevéhez fűzi. A 18. században aztán virágzásnak indult a lábjegyzetelés: az elbeszéléshez fűzött ironikus megjegyzésekként és a hitelesség alátámasztását szolgáló forrásokként egyaránt lelkesen használták a történetírás és az irodalom berkeiben. A 19. századtól kezdve azonban egyre inkább veszít fényéből, a sziporkázó megjegyzések és a felfedezés örömével gondosan lejegyzett lapalji hivatkozások gyári szalagmunka termékeivé válnak. „Ami művészetként indult – írja Grafton – elkerülhetetlenül rutintevékenységgé vált”. ^[3]

Mire jó a lábjegyzet?

A lábjegyzet használatának minden korban megvoltak az ellenzői, vagy legalábbis mindig akadtak olyanok, akiket zavart az elbeszélés folyamát megakasztó lapalji jegyzet. Grafton ezzel kapcsolatban Noel Cowardot idézi, aki a lábjegyzet olvasását ahhoz a bosszantó helyzethez hasonlítja, amikor szeretkezés közben megszólal a csengő és ki kell menni ajtót nyitni.

Az esetenként valóban körülményesnek és bosszantónak tűnő lábjegyzetek létjogosultsága azonban Grafton szerint nem kérdés. Manapság a történészek, és talán ez igaz számos más tudományág gyakorlatára is, kétféle feladatot látnak el. Megvizsgálják az adott probléma megoldásához szükséges valamennyi releváns forrást, és egy új narratívát vagy érvelést építenek fel belőlük. A lábjegyzet a bizonyíték arra, hogy mindkét feladatot teljesítették. Meggyőzik az olvasót arról, hogy a kutató tisztességes munkát végzett – legalábbis elegendőt ahhoz, amit kutatási területe megkövetel –, illetve megjelölik a felhasznált főbb forrásokat.

Természetesen a lábjegyzetelés területén is megjelennek a szokásos emberi gyarlóságok, gonoszkodások, netán szándékos „bűntények”. Grafton megemlíti például a „tudós zsebtolvaj” esetét, aki tettenéréskor kéri áldozatát, hogy csöndben vegye vissza a tárcáját, majd amikor az utánanyúl, tolvajt kiált. Nem egy kutató élt már ezzel a módszerrel: másoktól plagizált anyagot használt fel, majd a vonatkozó lábjegyzetben az anyag szerzőjét vádolta a lopással.

Talán nem is gondolnánk, de mindezeken túl a lábjegyzet a szórakozás szerepét is betöltheti. Leginkább diszkrét hátba szúrások formájában. „Némelyiket udvariasan helyezik el, mindössze a szerző nevét, a mű címét, valamint a kiadás helyét és idejét jelölik meg. Gyakran azonban észrevétlenül elé biggyesztik az apró, de végzetes „cf.” (vesd össze) szócskát is. Ez arra utal – legalábbis az értő olvasó számára –, hogy a hivatkozott műben egy alternatív nézet jelenik meg, valamint hogy az a nézet hibás.”^[4]

A lábjegyzet jövője

A lábjegyzetelés immár több száz éves múltja és jelenleg is érvényben lévő gyakorlata tehát nem kérdéses, de milyen jövő vár rá a digitalizált folyóiratok és elektronikus könyvek világában? Grafton 1997-ben megjelent könyve erre a kérdésre már nem tér ki, azonban jó néhány cikk és blogbejegyzés foglalkozott már a témával (pl. itt és itt és itt).

Ezek szerint a lábjegyzetek eltűnéséért, pontosabban átalakulásáért első körben nem is az elektronikus és webes formák megjelenése tehető felelőssé, hanem maga a könyvkiadás. Gazdaságossági okokból (kevesebb papír) a könyvekben a lábjegyzetek egyre gyakrabban végjegyzetek formájában jelennek meg. Azon lehetne vitatkozni, hogy ez most jó vagy rossz. Akit zavartak az olvasás sodrát megakasztó vagy kisebbfajta esztétikai fájdalmat okozó lapalji jegyzetek, most nyugodtan fellélegezhet. Akinek viszont kifejezett élvezetet okoz az időnkénti kitérők, összekacsintások, finom utalások szemezgetése, netán aprólékos pedantériával elolvas minden kis megjegyzést, azt valószínűleg meglehetősen frusztrálja az ide-oda lapozgatás kényszere.

Az elektronikus könyvek megjelenésével lehetőség nyílt a források, vagy akár a lábjegyzetek linkelésére is. Egy kattintással eljuthatunk a lábjegyzethez, és fordítva. Vannak ugyan, akik a hagyományos oldalstruktúra és az oldalak alján elhelyezett lábjegyzetek eltűnését veszteségként élik meg, és a szövegbe ágyazott kitérőket tolakodóbbnak tartják, mint a lapalji jegyzetet. Összességében véve azonban az e-könyvek egyszerűbbé és kényelmesebbé tehetik a jegyzetek böngészését.

A folyóiratok és könyvtárállományok digitalizálása szintén a hivatkozások egyszerűsödését eredményezheti. Ha a publikációk online elérhetők, elegendő beszúrni egy hiperhivatkozást az adott forrásra, és az olvasó azon nyomban maga is átböngészheti a hivatkozott anyagot. Mindez azonban csak a forrásmegjelöléseket tartalmazó lábjegyzetekre igaz; a kitérőknek, magyarázatoknak, netán finom szurkálódásoknak otthont adó társaik továbbra is a lap alján vagy szélén foglalnak helyet. Bizonyos körökben kimondottan dívik az online lábjegyzetelés (pl. itt, hogy stílusosan egy sportos példát említsünk).

Fordított irányban is működik a hatás: a papíralapú tudományos munkák írásában is egyre nagyobb szerepet játszik az internet. Vannak olyan online szolgáltatások, amelyek az online információk gyűjtését, tárolását, (láb)jegyzetté alakítását segítik elő. A Zotero nevű program például a kiválasztott honlapról egy kattintással kinyeri az összes bibliográfiai adatot, amit egy másik kattintással lábjegyzetté alakíthatunk át.

Összességében tehát úgy tűnik, a lábjegyzetelés, a kutatás folyamatának és a források feltüntetésének gyakorlata nem vész el, csak átalakul. Már ahol egyáltalán van.