
Jellegzetes kép apáról: vacsora közben előveszi a fiókból a késélezőt. Erős, szakértő, virtuóz mozdulatokkal, mintegy mondat közben megélezi a kését, amivel éppen enni készül. Hüvelykujját többször figyelmesen végighúzza a pengén, aztán szükség esetén megismétli az erős, szakértő, virtuóz mozdulatokat.
Aztán néhány havonta összegyűjti a konyhából a késeket, felviszi őket a padlásra, és megköszörüli. Ilyenkor az összes kés élesebb lesz a megszokottnál is. Néha kiteszünk egy emlékeztetőt a konyhába, hogy ne felejtsünk el még figyelmesebben bánni a késekkel.
Az apák különbözőek. Ezt onnan tudom, hogy gyakran járok vendégségbe, néha ott is eszem, ha pedig kedves ismerősről van szó, az is előfordul, hogy közösen főzünk valamit. Nemegyszer szembesülök ilyenkor életlen késsekkel. Például megszokott erőkifejtéssel érintem a paradicsom héjához, ám az ellenáll. Máskor hagymavágás, erőkifejtés, ellenállás. Ha viszont valaki nálam van vendégségben, megesik, hogy csak azért vágja el az ujját, mert nem szokott hozzá, hogy egy kés olyan éles legyen, mint az enyém.
Mindezen tapasztalataim alapján a következő megállapításokat tettem. A kések alapvető tulajdonsága, miszerint élesek, elengedhetetlennek tűnik a vágáshoz. Ez hasznára válik az embereknek. Az éles kés tulajdonsága, hogy elvágja, ami az útjába kerül, legyen az hagyma vagy ember. Ez veszélyes a hagymára és az emberre nézve. A két tulajdonság között látszólag ellentét feszül az ember szempontjából. Aszerint, hogy ezzel az ellentmondással hogyan bánnak, az embereket kétfelé oszthatjuk. Egyik részük életlen késeket használ, nehogy megvágja magát. Másik részük éles készeket használ, hogy vágni tudjon. De ők sem vágják meg magukat, mert óvatosan használják az éles késeket.
A két csoport egymáshoz való viszonyában kevés jellegzetességet figyeltem meg a mindennapokban.
Utolsó kommentek